Kompóti Ervin Kínában

Malonyai Péter
2002. 04. 05. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki híján van a tehetségnek, ám telis-tele van ambícióval. Minden helyzetben meg akarja mutatni, hogy valaki (sőt: VALAKI), ezért aztán nyüzsög, minden eszközt bevet azért, hogy elismerően bólintsanak rá.
Mint Kompóti Ervin.
Minden elképzelést alulmúlóan rossz orvos volt, ha úgy tetszik, csak a verbális gyógyításban remekelt (úgy-ahogy), csak úgy roskadozott az idegen szavaktól a diagnózisa. Szegény betegek már-már azon voltak, hogy hónuk alatt latin–magyar nagyszótárral keresik föl, ha fájt nekik valahol.
Kompóti a mozgásszervek specialistájaként hirdette magát, ami annyiban megfelelt a tényeknek, hogy sebészi beosztásban múlatta az időt a kórházban. Ott, ahol senki nem tudta pontosan, miért is alkalmazzák immáron évtizedek óta. Rebesgettek valamit arról, hogy ez vagy az a nagykutya áll mögötte, ám noha hozzátették, hogy nyilván ezt is ő terjeszti saját magáról, a pletyka elegendő volt ahhoz, hogy szemet hunyjanak áldásosnak éppen nem mondható szorgoskodása fölött.
Kevesebb páciense volt, mint amennyi elvárható hipochondriára hajlamos világunkban, ami persze boszszantotta Kompótit. Mindent elkövetett, hogy újabb és újabb áldozatokra tegyen szert. Ha látogatási napon volt ügyeletes, a rokonok ottléte alatt mindvégig a felvonót leste, le-föl liftezett az érkezőkkel-távozókkal, s két emelet között sokat sejtetően súgta a fülükbe:
– Nézem a térdét aranyoskám, ebből bizony még baj lehet…
A megszólítottak többsége persze pánikba esett, ijedtében előbb belecsúsztatott néhány bankjegyet a markát tartó Kompóti kezébe, majd készséggel előjegyeztette magát vizsgálatra nála. Hogy aztán kiismerve a doktort, fölháborodva éljen a szabad orvosválasztás jogával.
Most, hogy a (hála)pénz is szóba került, kitérhetünk arra, hogy Kompóti bizony nem vetette meg az anyagiakat. Más kérdés, hogy ebben sem volt szerencséje. Megesett például, hogy valamelyik bátor beteg a vizsgálat végeztével úgy tett, mintha pénzt csúsztatna az orvos zsebébe, aztán kihasználva, hogy a másik diszkréten félrenéz, egyszerűen kiemelte az ott lapuló bankjegyeket. Képzelhető Kompóti fölháborodása, amikor a beteg távozása után nyugtázni kívánta, hogy a hála mennyire értékes, de csak a köpeny vásznát markolászhatta.
Nagyobb gondot jelentett hősünknek, amikor a hivatalos szervek tudomást szereztek arról, hogy ő bizony a liftben is rendel. Vizsgálat lett a dolog vége, és írásbeli figyelmeztetés, amiből Kompóti jó érzékkel következtetett arra, hogy a befolyásos támogató meséje bizony ingatag, egy bizonyos határt nem léphet át anélkül, hogy ne kerülne veszélybe az állása.
Gondolt egy merészet és váltott. Hirtelen hirdetni kezdte, hogy a hálapénz nem fér bele a szabályszerű orvoslásba, hiszen ha beleférne, törvénybe iktatták volna, ezért ezután nem fogadott el egyetlen fillért sem. A betegek trükköt szimatoltak, megpróbáltak mindent, hogy jelezzék, ők nagyon-nagyon elégedettek, ám a doktor átlátott rajtuk. Ha a köpenye zsebébe dugták a pénzt, azonnal visszaadta, ha mégis sikerült kijátszaniuk az éberségét, a köpenyt pénzzel a zsebében adta le mosatni. Nem volt olyan megoldás, amellyel megfoghatták volna.
Különös szokásának hamar híre ment, s míg a betegek amolyan modern népmesei hősként tartották számon, kollégái „irtózatosan nagy barom”-ként aposztrofálták. Most már, hacsak tehették, elkerülték. Mindössze a legszükségesebbet tárgyalták meg vele, köszönés helyett csupán biccentettek neki, kiközösítették, nincs jobb szó rá. Így aztán, amikor az örökké turnézó tűzoltózenekar mellé kellett kirendelnie orvost a kórháznak, mégpedig állandóra, egyértelműen esett rá a választás.
Kompóti örült a dolognak, hát még, amikor megtudta, hogy az első útja Kínába vezet majd az együttessel. Úgy tervezte, alaposan körülnéz majd az országban, magáévá teszi a hagyományos kínai orvoslás csínját-bínját, hazatérve pedig tőkét kovácsol (szó szerint) a tapasztaltakból.
A szerencse ezúttal vele volt, mert a túra harmadik napján az egyik trombitás iszonyú derékfájásra ébredt, akkora volt a baj, hogy Kompóti még a latin kifejezések zsolozsmázásáról is megfeledkezett, mi több, talán legjobb döntését hozta pályafutása során.
– Orvoshoz kell vinni…
A kórházban soron kívül megvizsgálták a zenészt, félóra múlva közölték, nincs mese, azonnal meg kell operálni.
Kompóti érezte, eljött az ő ideje. Mielőtt a sebészek elindultak volna, hogy bemosakodjanak, megrángatta egyikük köpenyét.
– Már ne haragudjon… Én is orvos volnék… Ha nincs akadálya, szívesen asszisztálnék a műtétnél.
A kínai lefejtette magáról Kompóti kezét, és elnéző mosollyal az arcán felelt.
– Nézze, kolléga, több ezer év előnyünk van, nem szeretnénk egy óra alatt elpénecolni…
A trombitás viszont ma is vígan fújja.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.