Koncertet adni és kapni

Zeneszerző, zongora-, orgona-, csembaló-,ütőhangszeres előadóművész, zenepedagógus. És karmester, noha annak idején Budapesten erről a szakról kurtán-furcsán eltanácsolták.

Ferch Magda
2002. 04. 19. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kósa György, az édesapja Bartók, Dohnányi és Kodály tanítványa, zeneszerző, zongoraművész volt. Harmincöt évig tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Törvényszerűen lett egyik fia muzsikus?
– Olyan értelemben igen, hogy a zene természetes környezet volt számomra. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy ha nem erőltetnek rá valamit az emberre, hanem fölkeltik az érdeklődését, ha a saját elhatározásából indulhat el valamilyen pályán, az sokkal értékesebb. Édesapám hagyta, hogy sodródjak. Most tudom igazán értékelni azt a függetlenségérzést, amelyet tőle kaptam.
– Kósa György házihangversenyei Budapest-szerte híresek voltak. Hogyan emlékszik rájuk?
– Meghatározó volt számomra ez az élmény, gyerekkorom legnagyobb ajándéka. A harmincas években tartotta meg az elsőt, amikor nagyobb lakásba költözött. Olyan jól sikerült, hogy szinte haláláig folytatta. Minden vasárnap öt órakor házikoncert volt nálunk, mindig új műsorral. Enni nem kaptak a vendégek, és mi sem kaptunk semmit, hacsak néhány szál virágot nem. Édesapám végigjátszotta a zeneirodalom legjavát. Ezeken a hangversenyeken hallottam először Bach összes zongoraművét, Beethoven 32 zongoraszonátáját. Itt hallottam Fellner Ferenc előadásában Schubert-dalokat, Molnár Ágnessel és Banda Edével a hegedű- és a csellóirodalom remekeit. Ők muzsikáltak a leggyakrabban édesapámmal ezeken a házikoncerteken.
– Ezt az élményt adja tovább az Óbudai Társaskörben a Házikoncertek Kósa György műveiből című sorozat.
– Hét éve, 1995-ben kezdtük, amikor születésének századik évfordulójára készültünk. Úgy érzem, sikerült átmenteni valamit az otthoni koncertek hangulatából abba a zenei oázisba, amit az Óbudai Társaskör jelent. Április 22-én este hétkor tartjuk a következőt. És nagy öröm számomra, hogy a Balatonalmádi Zeneiskola hamarosan felveszi Kósa György nevét.
– Egy interjúban mondta: az édesapját nem érdekelte, hogy olyasmit írt, ami évtizedekig nem volt időszerű.
– Olyan egyszerű zenei eszközökkel élt, amelyeket mások talán le sem mertek volna írni. Ő pedig csodálatos atmoszférát teremtett ezzel az eszköztelenséggel. Akkor is, amikor a zeneszerzőknek kötelezően népdalfeldolgozásokat és nevezetes személyekről szóló kantátákat kellett írniuk. Akkor is, amikor Kodály halála után gyorsan fel akartunk zárkózni Nyugat-Európához, és átvettük a hangok sorrendjéhez igazodó úgynevezett szeriális zenét. Édesapám rendületlenül írta tovább a hármashangzatait, ha épp azt érezte fontosnak. Azután a világ egyszer csak oda kanyarodott, ahol ő állt már vagy hatvan éve, és akkor őt is elkezdték fölfedezni.
– Mennyit értett meg gyerekkorában az otthonon kívüli világból?
– Nem sokat, és jó ideig nem tisztázódott bennem, hol miről szabad beszélni. Emlékszem, édesapám 1956-ban azt mondta, nem kell iskolába menni, mert forradalom van. És megpróbálta elmagyarázni, mit jelent ez a szó. Hatéves voltam. Hogy ő mit érzett, abból sokat elárul, hogy 1957-ben megírta a Mohács szimfóniát, amelyet azóta se mutattak be.
– A budapesti Zeneakadémián három tanszakra járt, de csak kettőn végzett. Miért?
– Zeneszerzésre, ütőhangszeres és karmesterképző szakra iratkoztam be. A karmesterképzőn nem hivatalosan Simon Alberttől tanultam a legtöbbet. Ez a rendkívül tehetséges, ellentmondásos személyiségű, tragikus sorsú ember veszedelmes ellenzékinek számított. Nem jött be aznap, amikor vizsgáztam. A bizottságban ott ült a zenei élet hét fő korifeusa. Úgy döntöttek, rajtam keresztül ütnek egyet rajta, eltávolítottak a karmester szakról. Ha ő ott van, szemtől szemben biztosan nem merik megcsinálni. A stuttgarti zeneakadémián egészen másként értékelték karmesteri képességeimet. A budapesti eltanácsolást nehezen viseltem el, de később mulatságos tapasztalatom is volt ezzel kapcsolatban. Az Országos Filharmónia szólistájaként egyik kortárs zeneszerzőnk darabjával koncerteztem a Dunántúlon. Megnéztem a kottát, és láttam, hogy ezt a darabot nem lehet karmester nélkül előadni. De karmester nem volt. Felajánlottam, hogy majd én dirigálok az ütőhangszerek mellől. A koncert szép sikert aratott. „Milyen remekül elvezényelted!” – mondta a zeneszerző hazafelé menet a kocsiban. Ő volt az egyik tagja annak a bizottságnak, amely korábban alkalmatlannak nyilvánított a karmesteri pályára.
– Hogyan emlékszik ma a hetvenes évekbeli zeneakadémista-létre?
– Kiváló mesterek tanítottak, de az oktatás nagyon konzervatív volt. Amikor néha eljutottam Nyugatra, meglepő volt, hogy a kurzusok résztvevői a legkülönbözőbb zenei stílusokban komponáltak, ha nem is azon a szakmai színvonalon, amit otthon megszoktam.
– Hogyan fogadta első zeneszerzői próbálkozásait az édesapja?
– Toleránsan. Volt egy különös, szinte elektronikus hangzásokat produkáló, nagyon avantgárd darabom, amelyet elhangolt hegedűkre írtam. Várakozásommal ellentétben édesapám teljes nyitottsággal fogadta, pedig ha volt valami, ami idegen az ő stílusától, hát ez az volt.
– Mi lett a sorsuk a folytonos kísérletezés során elkészült daraboknak?
– A legelsőt egy matematikai táblázat kódjával kezdtem komponálni, számítógéppel. Akkor arra voltam büszke, hogy ennek köszönhetően szinte tőlem függetlenül alakulhat a darab. Az újat alkotás igénye mozgatott, de több, szívemnek kedves művem épp szokatlan formája miatt soha nem hangzott el. Megszoktuk, hogy ha többen muzsikálnak együtt, szinkronban mérjük az időt. Én viszont olyan darabokat is írtam, amelyekben a zenészek egymást vezérlik hangjaikkal. Később megtanultam, hogy nem kell szégyellni, ha a muzsikus kézművesként dolgoziks hat rá mindaz, amit a zenetörténetből magába fogadott. A komponálásban is vállalni kell az esendő emberlétet. Közönség elé került darabjaim azt igazolják, hogy ez a fajta zene sokkal vonzóbb az emberek számára. Csak az utóbbi időben kezdtem énekhangra komponálni, pedig édesanyám csodálatosan énekelt, és feleségem, Mester Ágnes hangja is őt idézi.
– Sokszor halljuk manapság, hogy a közönség eltávolodott a kortárs zenétől. Valóban így van?
– Ez nagyon összetett probléma, amely összefügg a zenei élet egészével. A rendszerváltozás forgószelében értékek is áldozatul estek. Az Országos Filharmónia, noha ma már tevékenysége fonákját is látjuk, évente több mint kétezer hangversenyt szervezett, nyolcvan százalékát az ifjúságnak, ami nagy tett volt. A Kodály-módszernek köszönhetően jó hatékonyságú volt a zeneoktatás. A koncertlátogatás természetes életformának számított. Ma vannak kiemelkedő zenei fesztiváljaink, de sokan nem tudják megfizetni a jegyet. Kialakult egy újgazdag hangverseny-látogató réteg, amelynek az a minőségi garancia, hogy sokat fizet. És vannak hangversenyszervezők, előadóművészek, intézményvezetők, akik ezt kihasználva, a zene ürügyén üzleti, politikai célokat kergetnek.
– Rekviem a komolyzenéért, amint Norman Lebrecht vihart kavart könyvének alcíme jelzi?
– Nem. Keserű vagyok ugyan, de nem pesszimista, mert úgy gondolom, hogy a zene a társadalmi beszélgetés – hogy ne a divatos kommunikáció szót használjuk – nélkülözhetetlen formája. De a bajokról beszélni kell, hogy gyógyítani tudjuk őket. Valaki azt mondta, régen az ember koncertet adott, ma koncertet kap. Ez sajnos így van. Nem mondom, hogy nincs maroknyi zenész, aki most is koncertet ad, és ez jó. De jó néhány kollégámmal együtt én sem könnyen menedzselem magam, mert az a minőség, amit az ember a művészetében létrehoz, nehezen egyeztethető össze a közéletben való ügyes forgolódással. Ezért aztán olykor légüres térben érzem magam. Felemelő érzés viszont, hogy tudom, aki a barátságomat keresi, érdek nélkül teszi.
– A zenei élet egyik értékmérője az, hogy kik jutnak pódiumhoz és milyen módon. Javult-e a helyzet?
– A Nemzeti Kulturális Alapprogram nagyszerű találmány, de pályázati eljárása túlságosan bürokratikus, és épp a jóhiszeműekre hárít fölösleges terhet. Pedig az ártatlanság vélelme minden pályázót megilletne.
– Igaz, hogy elszakadt egymástól szakma és közönség?
– A szakma és a közönség többnyire két malomban őröl, és ez a belterjességben is megnyilvánul. Egy zeneszerző kollégám megkérdezte, hogy épp szóba került darabomat milyen „rendezőelv” alapján komponáltam. Komponálni nem lehet rendezőelvek nélkül, de a darab nem attól lesz jó, ha a „céh tagjai” cinkosan összekacsinthatnak egymás között. Büszkén mondjuk, hogy elhangzanak a kortárs darabok, de egymás műveit hallgatjuk, és a visszacsatolás nem igazán működik. Pedig ha működne, az öngyógyító folyamatot indíthatna el a közönségben és a szakmában egyaránt. A társadalom még mindig túlságosan gazdaságcentrikus. Ha marad pénz, és most már marad, akkor jöhet a „nonprofit” szektor: a kultúra, az egészségügy, az oktatás. Holott ha végiggondoljuk, ez a „nonprofit” mutat(na) igazán előre – még gazdasági szempontból is. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a gazdaság, amelynek segítenie kellene az embert, a nyereségtermelésre állt rá. A szellem kitört a palackból, s az embert rabszolgává tette. Hiába termelődnek a javak, az élet minősége, a kulturáltság szintje nem javul, a gazdagé sem. Pénzért sok mindent meg tud venni, de a legfontosabb dolgok kimaradnak az életéből. Pedig el kellene érnünk, hogy kulturált társadalomban jól élhessünk. De a kultúra ott kezdődik, hogy a gyerek a bölcsődében tudja az illemhelyet használni, megtanul köszönni, és ott folytatódik, hogy megbecsüljük a társainkat. Ennek következménye az is, hogy zenélünk.
– A hazai és a külföldi zenekritika a legmagasabb elismeréssel méltatta munkáját. Az angol Dominic Gill például azt írta az egyik szólóestjéről: „a Korunk zenéje sorozatban Kósa Gábor személyisége és közreműködése hozta a legnagyobb szenzációt”…
– Ez volt az az 1981-es koncert, amikor odajött hozzám a Gulbenkian-alapítvány igazgatója, és meghívott Lisszabonba. De a hivatal akkori útvesztőiben valahogy eltévedt ez a meghívás, hozzám soha nem jutott el…
– Improvizációs készségét is igen sokra tartják kritikusai. Egyik koncertjén hat különböző hangszeren improvizált minden európai zenei stílusban, a középkortól a XX. századig. Játszik csembalón és orgonán, legutóbbi Salieri-lemezén fortepianón. Tudatos ez a sokféleségvállalás?
– A zene lényege érdekel, ebből következik a megvalósítás módja. Sokra tartom azokat a kollégákat, akik áldozatosan kortárs darabokat mutatnak be, de úgy érzem, a saját hivatásomban már nem ez a legfontosabb. Inkább azt játszom, amit önmagam számára zeneileg fontosnak tartok. Előadtam zongorán a teljes Wohltemperiertes Klaviert, szeretném csembalón eljátszani Bach másik nagyszabású remekművét, a Goldberg-variációkat is. Gyakran játszom zenekari orgonaszólamot, ami egészen speciális feladatot jelent, nagy kompromisszumkészséget és főleg empátiát igényel, mert különben az orgona idegen test marad a zenekarban.
– Mit komponált legutóbb?
– Nemrég fejeztem be két nagyszabású darabot. Mindkettőt megrendelésre kezdtem el, de úgy tűnik, a megrendelés közben elenyészett. Nem tudom, mikor mutathatom be őket. Mégis hálás vagyok a megrendelőknek, mert így legalább elkészültek a darabok. Az egyik operanyitány, a másik egy különös összeállítású kórusmű, amelyben emberi hangszínek eddig nem tapasztalt sokfélesége jelenik meg. Weöres Sándor egyik cím nélküli versére komponáltam, mert mindaz, ami benne rejlik, szinte kimondatlanul, eszköztelenül egybehangzik azokkal az életbölcseleti gondolatokkal, amelyek évek óta foglalkoztatnak.
– Lát-e lehetőséget a zenei élet visszásságainak megoldására?
– A zenei élet legfontosabb szereplője a közönség, a közönséget kell erősíteni. Ebben a zeneiskolának óriási a felelőssége. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyereket, akinek van kedve hozzá – nem feltétlenül tehetsége! –, eljuttassuk oda, hogy értőn tudjon a zene nyelvén beszélni. Nikolaus Harnoncourt írja: „A mai zeneiskolákban nem a zenét mint nyelvet, hanem csak a zenélés technikáját tanítják.” Én zeneszeretőket akarok nevelni, akik egymással is szívesen muzsikálnak. Szeretnék támogatást találni egy olyan új zeneiskola alapításához, amelyben a gyerek teljes személyiségére összpontosítunk, testi, szellemi, lelki fejlődésére egyaránt figyelünk.

Kósa Gábor 1950-ben született Budapesten. 1969 és 1975 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendéke. 1978-tól 1980-ig ütős- és karmesterképző tanulmányokat folytat a stuttgarti zeneművészeti főiskolán. 1974–1975-ben tanár a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1975-től az Országos Filharmónia szólistája, 1983-tól egy évig a kecskeméti Katona József Színház zenei vezetője. Magyarországon elsőként komponált számítógéppel. Új hangrendszert fejlesztett ki, amely új lehetőséget teremtett a kortárs zeneszerzésben. Ütős szólólemeze 1980-ban jelent meg, azóta különböző szerepkörökben több mint negyven lemezen muzsikált..

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.