Kövek, labirintusok, emberek

A stuttgarti nemzetközi animációs fesztiválon az a szokás, hogy a délnémet tévéhálózat bekéri a versenyfilmeket, műsorára tűzi valamennyit, és telefonon, e-mailen várja a nézők szavazatait. Több tízezer voks alapján Cakó Ferenc Kövek című, nyolc és fél perces homokanimációs művét találták legutóbb a legjobbnak.
Nem teljesen ismeretlen film ez a nemzetközi fesztiválokat járó szakemberek előtt. 2001-ben egyedül a Köveket hívták a magyar mozgóképtermésből Berlinbe, a nemzetközi versenybe. Vetítették a Duna Televízióban is. (Cakó Ferenc életművét sorozattá fűzve futtatja műsorán az értékek mentén haladó, kisebbik közszolgálati televízió.) Nagy kérdés persze, hogy a hazai közönség oly mértékben figyelt-e rá, mint a Cakó Ferencnek díjat adományozó stuttgarti.
Szabad asszociációk sora a Kövek nyolc és fél perce is, mint a Cakó-művek általában. Várandós fiatalaszszony álma – látomása? – a világról, amelybe majd gyermeke megérkezik. Lírába oltott keménység, szürreális valóságábrázolás – homokvonalakkal „elbeszélve”. Az a rendező, aki a 70-es, 80-as években gyurmafilmjeivel hívta föl magára a figyelmet (Kasszagyúrók, Autótortúra, Sebaj Tóbiás, Zénó…), még a plasztilinnél is könnyebben és gyorsabban kezelhető anyagra lelt a 90-es években: a homokra. Homokanimációs filmjei (Hamu, A homok dala, Fészek, A négy évszak…) oly népszerűek, hogy még a rövidfilmnél is kurtább és illanóbb műfajt csiholtak ki az ötvenkét esztendős, Krakkótól Teheránig, Cannes-tól Berlinig, Barcelonától San Franciscóig díjazott művészből: az élő előadásban színre vitt homokfestményt.
Különleges performance-ok életre hívója Cakó Ferenc szerte Európában. Zenei kísérettel (újabban táncművészekkel) rajzol-fest, a muzsika és a pillanat ihletésére. Artisztikus „rögtönzéseit” – amelyek a gondolat-, a képzettársítások sorát indítják el az előadás szemlélőjében – mozivászon nagyságúra növeli a technika, majd pillanat szülte filmművészetté emeli a felismerés: egyszeri s egy az egyben reprodukálhatatlan alkotás tanúja lehetett a közönség.
Persze a korábban használt matériáknak sem mondott végleg búcsút a rendező, papírfigurákból összeállított történelmi sorozata, a Mikszáth Kálmán írásai alapján készült, tizenhárom részes Magyar várak legendái – bátran mondhatjuk – az ezredforduló legsikeresebb magyar tévésorozata. Most befejezett kisfilmje pedig, a Pszichoparádé – számítógép alkalmazásával – visszatérés a gyuradékmasszához. Stúdiójában, a C.A.K.O.-ban, mit – bérlőként – egy kvietált üzletből alakított ki magának és kollégáinak – ha már a régi, a kedves mester, Foky Ottó által fölépített Gyarmat utcai műhely „köddé vált” –, látni is a börtönrácsait rázó gyurmafigurák sokaságát. Nyár elején, egy héttel a cannes-i fesztivál után az annecybeli (Franciaország) nemzetközi animációsfilm-fesztiválon részt vesz a versenyben. (Két ízben is díjazták már e hófödte hegycsúcsok árnyékában fekvő, szép városban Cakó Ferenc munkáit: 1982-ben az Ad astrát, 1989-ben, egy évvel a cannesi nagydíj után, az Ab ovót.)
Emitt veres gyurmaróka lesi a pálcikákból „ácsolt” fa tetején ülő plasztilin hollót, sok évszázados mese kap általuk új formát és értelmezést a C.A.K.O. stúdióban. Alulról megvilágítható üveglapok várják, hogy Mikszáth Kálmán régi magyar várakról szóló történeteit animációs film formájában folytatni lehessen (megrendelő kéne hozzá s támogató). S a stúdió gazdája azt is megmutatja, hol forgatta Macskássy Katalin a felnőtteknek szánt bábfilmsorozatot, a Paraszt Dekameront. Az egyik szögletből Tóbiás (vezetékneve: Sebaj) vigyorog a látogatóra, a másikból az ugyancsak számos díjjal kitüntetett Vízió szomorú figurái néznek farkasszemet az emberrel. Lélekpróbáló létfilozófia és vidámság egyaránt jelen van Cakó Ferenc életművében, ezt tanúsítják a stúdiójában felállított rekvizitumok is. Gyermeknek, felnőttnek, kicsiket és nagyokat, fiatalokat és öregeket egybefonó nagycsaládoknak is szívesen készít animációs rövidfilmeket. (Családi programnak szánja azt a tizenkétszer egy-másfél perces skicc-sort is, amelynek derűs nyitánya lesz a rókáról és a hollóról szóló mesécske.) Mint nemzetközi fesztiválokra nem csak versenyzőnek, de zsűritagnak is gyakran hívott filmes, azt mondja Cakó Ferenc, két utcája van a világban az animációs filmnek. Az egyik hatalmas sugárút a komputertechnikával készített, több száz részes sorozatok számára, a másik, a keskeny, ám napsugaras utcácska a sok ötlettel, kézi munkával és tehetséges fiatalokkal gyártott művek számára nyitott. Sorozatokkal ritkán lehet találkozni ebben az „utcában”, egész estés, nagy produkciókkal gyakrabban. Akár egyiket, akár a másikat járják is, a világon mindenütt jó pénzt hoz az animációs film a megrendelőnek, a kereskedőnek, de az alkotónak is.
Csak idehaza nem gondolnak erre… – mondja Cakó Ferenc. Pedig, a 70-es, 80-as években készült magyar animációs sorozatok még mindig „hoznak a konyhára”. Hiányzik a befektető, még inkább az üzletember a magyar animációs film mellől – folytatja.
– Énhozzám a sok szép külföldi s hazai díj ellenére sem kopogtatott még be senki sem, hogy itt van ennyi és ennyi dollár, dolgozzam vele. Minden munkát nekem kell felhajtanom – mondja a filmes, aki annyi, de annyi „piros pontot” gyűjtött már az országnak mind az öt kontinensen! – A díj és a hírnév nem az üzlet irányába viszi az embert, hanem a művészeti fesztiválok felé. Ez szép és jó dolog, felemelő élmény, ám villanyszámlára sem elegendő. De ez nem olyan nagy baj. A nagy baj az, hogy a hazai közönség – a magyar gyermekek! – alig jutnak a saját világukat megjelenítő animációs filmekhez. Milyen kitűnően szórakozhattak és mennyit tanulhattak a Mézga család történeteiből, Bubó doktor kalandjaiból, a Magyar népmesékből! Még anyanyelvük is gazdagodott általuk! Az egész ország fújta azokat a kecskerímeket, szófordulatokat, amelyeket szövegíróink, egy Romhányi, egy Csukás István kitalált!