A kitüntetettel, aki 1956-ban, tizennégy esztendős korában hagyta el családjával együtt Magyarországot, arról beszélgettünk, hogy mit tekint az általa irányított amerikai–magyar szervezet legfőbb feladatának azokban a hetekben, hónapokban, amikor szinte a napihírek listavezetője a státustörvény, a határon túli magyar egyetem, a visszaadandó egyházi ingatlanok kérdése, valamint a körülöttük fölszikráztatott indulatok…
– A koalíció fő feladata az amerikai döntéshozók rendszeres és megbízható tájékoztatása az anyaországban és a kisebbségi sorban élő magyarok helyzetéről, kapcsolatáról – mondja Dunára néző budapesti otthonában Lauer Edit, akinek szívében éppen úgy sikerült megőriznie magyarságát, mint amerikai kötődéseit. – A megbízható szó háromszor is aláhúzandó, ha ugyanis egyszer-kétszer tévedünk, később csak legyintenek ránk: ez a Hungarian American Coalition, a Magyar Amerikai Koalíció is csak háborog, fölöslegesen… Mi nem háborgunk, hanem cselekszünk. Csöndesen, mondhatni, a „kulisszák mögött”. A státustörvénnyel kapcsolatban is így teszünk. Már csak azért is, mert hatalmas kihívás számunkra e törvény megértetése. Zavartan állnak előtte ugyanis még azok az amerikai döntéshozók is, akik jól ismerik a magyar történelmet, Közép-Európa históriáját. (Hát még azok, akik szinte megbénulnak históriánk irdatlan adat- és eseményhalmaza láttán!) Az Egyesült Államoknak ugyanis az általa befogadott népcsoportokkal kapcsolatban az az álláspontja, hogy akik odamentek a jobb és szabadabb élet reményében, váljanak amerikaiakká. Mindenekelőtt beszéljenek angolul! Persze saját erejükből (de állami támogatással is) ápolhatják, őrizhetik nemzeti hagyományaikat, őseik nyelvét… Nekünk, amerikai magyaroknak e felfogás hangoztatói között nem lehet más feladatunk, mint minden fórumon és minden lehetséges alkalommal szakadatlanul ismételgetni: a Magyarország határain kívül élő magyarok nem költöztek el szülőhazájukból, a határok mozdultak el a fejük fölött. Amerika a státustörvény kérdésében hivatalosan nem foglal állást, és nem is érti teljesen a jelentőségét. Az amerikai külpolitika legfőbb elve a stabilitás megtartása. Természetesen nem mindenáron, de a biztos egyensúlyi helyzetet veszélyeztető elemek kizárásával.
– Állandó téma tárgyalásaink során a határon túli történelmi magyar egyházak elkobzott javainak visszaszármaztatása is – folytatja beszámolóját Lauer Edit. – A Magyar Emberjogi Alapítványnak naprakész dokumentációja van arról, hogy milyen hihetetlenül kevés került vissza jogos tulajdonosaikhoz azok közül a katolikus és a protestáns egyházat illető épületek közül, amelyeket visszakértek az államtól. Talán húsz a kérvényezett ezerötszáz közül? Éppen ezért elhatároztuk, hogy mindkét szervezet, a Magyar Emberjogi Alapítvány és a Magyar Amerikai Koalíció nevében közösen hangsúlyozzuk megbeszéléseink alkalmával e kérdés fontosságát. Tisztában vagyunk e téren is szinte minden bonyodalommal, a valóságosakkal és a mesterségesen előállítottakkal egyaránt. Állandó kapcsolatban vagyok például a kolozsvári református kollégiummal, amelynek régi, híres épületét a Farkas utcában bérbe adták irodáknak, kondicionálótermeknek, és hiába harcolnak érte hosszú évek óta egymás után a püspökök, korábban Csiha Kálmán, Pap Géza mostanság… Ha megvan a politikai akarat, előbb-utóbb visszakerül az illető egyházhoz jogtalanul elvett tulajdona. Ha nincs, azonnal találni kifogást.
– Ugyanez igaz alighanem a magyar egyetem ügyére is…
– Pedig ha valamikor, hát most kellene, hogy legyen politikai akarat szomszédaink részéről, most, amikor állandó napirendi kérdés csatlakozásuk a NATO-hoz, az Európai Unióhoz. Most aztán bebizonyíthatnák, hogy modern, demokratikus gondolkodással viszonyulnak a kisebbségek iránt.
– Olykor úgy tűnik, nekünk, anyaországbeli (s amerikai) magyaroknak nem volna szabad kizárólag a határon túli magyar egyetemek ügyével foglalkozni. Legalább olyan fontos kérdés a határon túli közép- és alapfokú magyar tannyelvű iskolák életben tartása, mint a felsőoktatási intézményhálózat kiépítése…
– A státustörvénynek és a Rákóczi Szövetség áldásos munkájának, beiratkozási programjának köszönhetően ma már talán nem olyan drámai a helyzetük az alap- és középfokú tanintézeteknek, mint pár esztendővel korábban volt. Kezd megváltozni a szülői gondolkodás. Régebben nem szívesen íratták magyar iskolába gyermekeiket a határon túli magyar családok, mondván, megoldatlan a továbbtanulásuk. Most azonban van hol tovább tanulniuk: ha szülőfalujuk, szülővárosuk közelében esetleg még nincs is felsőfokú tanintézet – bár az volna a legjobb, ha lenne, a félmilliónyi felvidéki magyarságnak például igencsak jót tenne legalább egy magyar egyetemi kar Nyitrán és Komáromban, a vajdasági magyaroknak egy színmagyar középiskola –, pályázhatnak magyarországi főiskolákra, egyetemekre, a legtehetségesebbek és legambiciózusabbak pedig – többek között a Magyar Amerikai Koalíció támogatásával – az Egyesült Államokban is tovább tanulhatnak…
– … és talán soha nem látja őket viszont a szülőföldjük. Megszólni s elítélni sem lehet azokat a fiatalokat, akik – a sajátjuknál jóval kedvezőbb életlehetőségeket megismervén – ott telepednek le, ahol a diplomájukat megszerezték. Fölkészült, ifjú értelmiség nélkül azonban sorvadásra ítéltetik a határon túli magyarság…
– Ennek a gondnak az orvoslására találtuk ki az úgynevezett jelképes keresztszülői akciót, amelynek keretében rendszeres támogatást kapnak határon túli magyar diákok észak-amerikai magyaroktól. Ohio államban él egy kiváló asszony, Nádas Gabriella, ő indította el e mozgalmat. Minden nyár elején felhívást intéz amerikai magyarokhoz, támogassanak évi két-háromszáz dollárral egy-egy kisebbségi sorban élő tanulót. A kolozsvári református kollégium száznyolcvan diákjából száztíz-százhúsz 1991 óta ily módon tanulhatott. (Az állam a tanárok fizetését állja, az egyház vajmi kevéssel tud hozzájárulni bentlakó diákjainak élelmezéséhez, szállásához, a legtöbb diák szegény sorsú szülő gyermeke…) „Keresztszülők” és „keresztgyermekek” között rendszerint élénk levelezés alakul ki, a leghitelesebb információkat „keresztfiainktól, keresztlányainktól” kapjuk az erdélyi magyarokról. Keresztgyerek e-mailezte meg például a Hungarian American Coalitionnek, hogyan kobozták el a magyar tankönyveket a tanfelügyelők Székelyföldön. Ezek a fiatalok – kiből tanár lesz, kiből lelkész… – a szülőföldjükön maradnak, és éppen azt az értelmiségi küldetést teljesítik, amelyet közösségük, de az őket támogató amerikai magyarok is várnak tőlük.
– A rendszerváltozás után szívükben nem kis csalódottsággal mondogatták az emigrációs magyarok: nem bízott rájuk méltó feladatokat az anyaország. A Hungarian American Coalition elnök asszonya szerint eltűnt ez a rossz érzés az amerikai magyarok lelkéből?
– Ez főleg az idősebbek nemzedékére volt jellemző, az 1945-ben itthonról elmenekültekre, az 1956-ban már érett fejjel disszidálókra. És közülük is azokra, akik Amerikában, a szabad választások hazájában is magyarok maradtak, nem amerikanizálódtak. Azt hitték, hogy tárt karokkal várja őket a kis haza, amelynek azonban 1990-ben annyi, de annyi gondja, baja, teendője volt, hogy ennek a tengeren túlról jelentkező várakozásnak a teljesítése – érthető módon – nem szerepelt az első számú tennivalói között. Ezen a helyzeten szerintem nem is az éppen aktuális kormány feladata változtatni. Ám olyan intézményesített keretek között, mint amilyenre többen is javaslatot tettek nemrég (hozzuk létre, mondották, a Nyugati Magyar Tanácsot), igenis orvosolni lehetne azt a sok sérelmet, csalódottságot és félreértést, ami esetleg még a Nyugaton élő magyarok és az anyaországbeliek között megmaradt. A jövő nagy kérdése azonban az, hogy miként tudja Magyarország annak a külföldön élő, második, harmadik generációs, magyarul talán már nem is beszélő fiatalnak a figyelmét ősei hazája iránt felkelteni s megtartani, akinek nincsenek személyes élményei, erős érzelmi kötődései az apák, nagyapák, dédapák szülőföldje iránt. Őket „célozza meg” az az ösztöndíj, amelyik egy évre szóló hungarológiai programba von be nyugati magyar egyetemistákat, körülutaztatja őket a Kárpát-medencében, és közvetlen élményekkel látja el valamennyit. Egyre többen ébrednek rá ugyanis, hogy a magyarságtudat felfedezésének ez az egyetlen módja: személyes tapasztalatot, feledhetetlen impressziót szerezni arról, milyen magyarnak lenni, milyen Magyarország.
– A személyes élményeket nem pótolhatja, de az érdeklődést bizonyára ébren tarthatja a világ magyarjaiban a szülőföld iránt az az internetes honlap, amelyen a Kárpát-medence legtöbb magyar újságja olvasható. Még közelebb tudná hozni egymáshoz a földgolyó különböző pontjain élő magyarokat az a magyar televíziós adó, a Duna, amely a Kárpát-medence magyarjairól szállít híreket, és amely tengereken innen és túl is fogható. Csakhogy a Duna Televíziót, noha öt éve szeretnék kiterjeszteni sugárzási körét, mind a mai napig nem tudják nézni Észak-Amerikában.
– Pedig milyen fontos volna a magyar identitás megtartásában! Koalíciónk nevében Szekeres Zsolt nagy figyelmet, sok munkát és komoly összegeket fordított erre, s azt is tudjuk, a mai ötven-hatvan-hetven-nyolcvan esztendős amerikai magyarok boldogan fizetnének elő rá. Azokban az otthonokban pedig, ahol kisgyermekek vannak, a nyelvtanításban és a kulturális értékek átadásában lehetne óriási szerepe a Duna Televíziónak. Mi „odaát” tisztában vagyunk vele, ha az ifjabb nemzedékek közvetlen környezetükben nem kapnak rendszeres, érdekes, élményszerű információkat a Kárpát-medence magyarságáról, előbb-utóbb elapad az a hihetetlenül nagy kíváncsiság, amely jelenleg a nyugati magyarságban, az amerikai magyarokban még oly elevenen él. Az amerikai lengyel, román és horvát közösség biztosította magának, hogy előfizetője lehessen az identitás megőrzésében és felfedezésében múlhatatlanul fontos szereppel rendelkező nemzeti televíziójának. Mi, magyarok ne tudnánk ezt kiküzdeni magunknak?
Zelenszkij
Zelenszkij újabb rendeletet írt alá
