Megjöttek a fecskék

Az emberek betegségükben rendszerint megváltoznak. Kórházba kerülésük után néhány napig még elnökök, osztályvezetők, előadók, aztán csak betegek. A 16-os kórteremből a hármas. A hármaska. Befelé fordulnak, hogy védekezzenek a sors csapásai ellen. A mennyezetet nézik naphosszat, hirtelen csendesekké vagy nagyon is beszédesekké válnak, sírnak, nyöszörögnek.
Akad közöttük olyan is, aki megtalálja élete vélt értelmét a kórteremben, vitafórumokat szervez, és meg akarja váltani a világot. Nincs olyan téma, amelyről nem eshet itt szó élet és halál között.
Gergő bácsi, akit szirénázó mentő hozott közénk, egyik típushoz sem hasonlított. Órákig elücsörgött egy sarokban, és csak a tenyerét nézte mélán.
„Fáj valamije, hármaska?” – érdeklődött az egyik nővér az öregtől. Nem szólt, csak intett a fejével, hogy nem. Csak akadozva tudott beszélni néhány szót. Azt sem értették. Járt hozzá rendszeresen a gyógytornász. Az délelőttönként megmozgatta. Hanem a beszéddel nem boldogult, bármennyire igyekezett is.
Egy napon az orvos hosszan elüldögélt mellette.
„Gergő bácsi, a nyelvvel is foglalkozni kell, nem csak az izmokkal… Gyakorolni kell a beszédet, mert másképp nem megy!”
Az öreg kétségbeesve nézett rá.
„Hogyan csináljam, doktor úr?”
Az orvos tűnődött egy percig: hogyan is?
„Hát úgy, hogy hangosan mondjon idegen szavakat. Ha kell, kiáltozzék is. Nehéz szavakat, mindent, ami eszébe jut.”
Az öreg Gergő ráncolta a homlokát, és ez jó jel volt. Fütyülni is próbált, az nem ment. Aztán csak ült. Idegen szavakat kiáltozzék? Jó, jó. De ő nem ismer idegen szavakat. Egyszer járt turistaúton az NDK-ban, de nem sok idegen szó ragadt rá. Pedig fiatal korában az volt minden vágya, hogy utazzék, megismerje a világot. Hát nem sikerült. Bérelszámolóként dolgozott, örült, hogy élt, moziba is csak ritkán járt. De azért, ha tűnődik, majd csak eszébe jut egy-egy alkalmas szó.
Arra emlékszik, hogy fiatal korában, amikor néha suttyomban nagy ivászatot rendeztek, minden új kör előtt azt kellett hangosan mondani: „Perepatics potpolkovnik!” Aki nem tudta tisztán kiejteni, az nem ihatott tovább. Ez volt a józanság mércéje.
Ez remek! Még néhány ilyen idegen szó! Gyűjtögette szorgalmasan a szavakat. És egy reggel csatakiáltásként hatott, amikor kiáltozni kezdett.
„Igyi szuda! Davaj csasz! Perepatics potpolkovnik! Malenkij robot! Davaj, davaj!”
És mindehhez még hozzátette a végén: „Konyec filma!”
Csak úgy visszhangzott a folyosó. A 14-es kórteremben sírva fakadt Bori néni, a fehér hajú özvegy. A kezébe temetkezve sírt.
„Jaj nekem, doktor úr, jaj nekem!”
Futottak hozzá az ápolók. „Mi történt?”
De Bori néni akkor már fuldoklott a sírástól. „Ki gondolta volna, hogy megint bejönnek az oroszok? Mint annak idején. Elvitték szegény Pistimet malenkij robotra, és csak tíz esztendő múltán engedték haza. Rettenetes ez, jaj, doktor úr, itt vannak az oroszok!”
Csak nagy sokára sikerült megmagyarázni neki, hogy mi történt, és az öreg Gergőt is lecsillapítani. Mert, úgymond, nem ildomos ilyen szavakat kiáltozni. A szoba közösen vállalta, hogy új szöveget készít Gergőnek a nyelvgyakorláshoz. Másnap már ezt kiáltozta:
„Tavasz van! Tavasz van. Megjöttek a fecskék!”
És ettől nagy-nagy békesség támadt a világban.