A magyarnak nem volt városa. Ami elkezdett fejlődni, azt elfojtották a történet viszontagságai. A Felvidék töröktől mentesnek maradt vidékein alakult valami kis szegényes, halvány városi élet, de német polgárok alakították, magyarnak csak harcok elől biztonságba vonuló helyül volt jó. Az Alföldön megvoltak a városok magyar jellegű fejlődésének rudimentumai, de ezek beleenyésztek a török hódításba. Az egy Debrecenben alakult csak ki valamelyes magyar városi élet. A török kiűzetése után éppoly kevés városi érzék volt a specifikus magyarságban, mint hajdan az Árpádok korában. A lassan, de mégis némi fejlődésbe lendült városok, Buda és Pest, Arad, Temesvár, Nagyvárad német elemekből alakultak újjá, és a XIX. század elején csaknem teljesen németek voltak. A született magyar falun élt, vagy ha városba tömörült is, mint Szegeden (bár itt is sok volt a német és rác elem), a falusi ember gazdálkodó életét élte, s a városra, iparűző, kereskedő népére úgy nézett, mint valami kuriózus idegenségre, bizonyos irigykedő lenézéssel és bosszankodó humorizálással. Mint valami idegen testet tekintette a magyar a várost a maga nemzetének testében.
Csakhogy ez az idegen test nagyon hamar felszívódott a nemzettestben. A német polgárság két nemzedék alatt magyarrá alakult, és a magyarság mind nagyobb tömegeit vonta magához. Ma még nem is tudjuk értékelni, de bizonyos, hogy a legfontosabb történeti folyamatok egyike, amelyek a magyarság életében a török kivonulása óta végbementek, a városok német polgárságának a magyarsághoz, a magyar politikai és kulturális feladatokhoz való csatlakozása. Ez az egyetlen komoly hódítás, melyet a magyar nyelv és érzés száz év óta tett, mert a falvak nemzetiségi népe közül csak minimális mennyiséget sikerült asszimilálni, holott a két generáció előtt még német városok ma már vagy teljesen, vagy legalább java részben magyarok lettek.
Ez a fejlődés oly sebességgel ment végbe, hogy még élhetnek olyanok, akik látták elkezdődni, s látják most befejeződéséhez közeledni. Aki ma hatvanéves, az még mint gyökereiben német várost látta Pestet, ma pedig a német szó végleg visszavonult Buda öreg házaiba, s ott is az öregapák már alig tudnak szívük szerint eldiskurálni unokáikkal, mert az öregapák még nem tudnak magyarul, az unokák pedig már nem tudnak németül. A mi apáink generációja hódította meg magyarnak Budapestet s a többi városokat. Ez a hódítás nemcsak azzal ment végbe, hogy a városok törzsökös lakossága magyarrá lett, hanem azzal is, hogy a magyarság mind nagyobb tömegei vonultak be a városokba. Az egykori falusi nemesnek, akinek gazdasága elpusztult a magyar élet hirtelen átalakulásában, fiai a városban élnek lateineréletet, a falusi magyar csizmadia utódja a városban finom cipőt varr, s a parasztapák ivadéka gyári gép mellett dolgozik, lokomotívot vagy villamoskocsit vezet, leveleket kézbesít. Ezek mind ma még csak félig honosak a nagyvárosban, gyermekkoruk emlékei, összes tradícióik a falura, a falusi élethez hívják őket vissza. A mai budapesti férfiak között, akik eredeti magyar nevet viselnek, csak keresve talál az ember budapesti születésűt: az eredeti magyar még mindig idegen az ország fővárosában. A fia azonban már éppolyan született pesti lesz, s éppúgy könyvekből, nyaralási emlékekből fogja ismerni a falusi életet, mint a régi pesti nyárspolgárivadék.
(Schöpflin Aladár: A város, 1908)
Közel három évtizedes átkot tört meg kajakos klasszisunk +videó
