Mi a tét április 21-én?

Mindig nehéz egy választási kampány hevében a hosszú távra gondolni, pedig ilyenkor a legszükségesebb. A mostani helyzet sem kivétel, így könnyen meglehet, hogy a második forduló egyik legfontosabb következményét jobban lehet látni kivülről, Londonból, mint belülről. Mi a tét április 21-én? Ennek természetesen van egy egyszerű megfogalmazása: ki fog győzni? Ugyanakkor mindezt tovább lehet elemezni, tágabban lehet interpretálni: a most soron lévő kormánynak egy eddig nehezen körvonalazható feladata lesz, nevezetesen Magyarország beillesztése a mostani Európába. Ennek kapcsán azonnal felmerül két kérdés: milyen követelményeket támaszt Európa, illetve az Európai Unió a posztkommunista világgal szemben, és melyik párt alkalmasabb ezt a történelmi feladatot ellátni? És ide sorolható egy harmadik, csaknem paradox kérdés: milyen ellenzékkel kerül Európába Magyarország?
Az elmúlt évtizedekben Európa kialakított magának egy összetett politikai, illetve gazdasági és társadalmi mezőnyt, amelyet „modernnek” neveznek. Ne foglalkozzunk itt azzal, hogy miből áll az igazi, esetleg a hamis modernség, inkább nézzük meg közelebbről ennek az úgynevezett európai modernségnek a lényegét. A mai európai demokráciák megkövetelik az összes Európához tartozni akaró országtól, hogy olyan demokráciát működtessen, amelyben megvalósul a polgárok akarata, ahol a hatalom átlátható, ellenőrizhető és következetes, ahol a közpénzek elosztását valamennyire követni tudja az adófizető, ahol a kisebbségek és a többség szokásrendszerei nagyobbára egyensúlyban vannak, ahol az átlagember nemcsak biztonságban érezheti magát, hanem – ha úgy gondolja – aktívan részt vehet a politikai diskurzusokban.
Tehát a hangsúly a társadalom és a hatalom közötti átjárhatóságon nyugszik: ez elkerülhetetlenül egy olyan hatalmi elitet követel, amely elismeri a polgárok veleménynyilvánitási jogát, más szóval hajlandó odafigyelni a közvéleményre. A hatalomgyakorlás mai játékszabályai megkerülhetetlenül megkövetelik az önkorlátozás állandó jellegű alkalmazását is. Harmadrészt a hatalom és a társadalom között léteznie kell egy kölcsönös tiszteletnek, illetve a hatalomgyakorlóknak nyitottnak kell lenniük; fogadják el, hogy a társadalomnak is van tudása, racionalitása, hogy a politikai hatalom nem mindenható, hanem képviselője a polgárságnak.
Ebből a demokráciamodellből kiindulva felmerül a következő kérdés: a két vetélkedő nagy párt közül melyik alkalmasabb e játékszabályok betartására? Első pillanatban talán együgyűnek tűnik a kérdésfeltevés: Magyarországon a demokratikus pártok egyaránt képesek és képtelenek erre a feladatra (a választ az olvasó saját hozzáállásából kiindulva adhatja meg). Csakhogy e tekintetben mind a két nagy párt különféle strukturális, tehát nehezen megreformálható kulturális akadályokkal küzd, amelyekkel számolni kell egy ilyesfajta mérlegelésnél.
A Fidesznek nagyon komoly imázsproblémája van, olyannyira, hogy már-már azt a látszatot kelti: nem érdekli a társadalom véleménye. Politikai ellenfelei véleményével nemigen számolhat, mivel a politikai helyzet annyira kiéleződött, hogy nem jön, nem jöhet létre a konstruktív ellenzékiség. Másrészt a Fidesznek furcsa viszonya van Budapesttel: egyszerre fővárosközpontú és látszólag fővárosellenes. Valószínű, hogy a gyenge budapesti választási eredmények is ez utóbbit tükrözik. Harmadrészt: annak ellénere, hogy gazdaságilag Magyarország helyzete kifejezetten pozitív, ezt mégsem sikerült az egész országra kiterjeszteni, mindenesetre Magyarország keleti vidékei úgy érzik, hogy nem részesülnek a Dunantúl prosperitásában.
E mögött lebeg a Fidesz nemzetképe, nemzetfogalma és az ehhez kapcsolodó problémakör. A Fidesz időben felismerte, hogy a magyar társadalomnak nemzeti dimenziója is van, hogy ezt a nemzeti dimenziót modernizálni kell (az Antall-kormánnyal ellentétben), hogy egy eurokonform modern nemzeti gondolattal kell működnie és ezen belül rendezni kell a határon túli magyar közösségek viszonyát Magyarországgal, anélkül, hogy a szomszéd országokat ezzel különösebben megbántaná. Ugyanakkor a most végződő ciklusban mindig vigyáznia kellett a radikális nemzetmegfogalmazással, amellyel a MIÉP élt, valamint óvakodnia az ellenzék szakadatlan erőfeszítéseitől, hogy a jobboldal két egymástól eltérő nemzetfogalmát egymásra hangolja. A Fidesz célkitűzése inkább sikerült, mint nem, de a sikert nem érte el ingyen. Két tűz között élni kényelmetlen dolog, egyes kitételeiben a Fidesz „túszokat adományozott” ellenfeleinek a túl könnyen félreértelmezhető szövegekkel.
Mindemellett a Fidesz mégis korszerűsítette a jobboldaliságot: létrehozott egy stabil diskurzusrendszert, sokat megtett annak érdekében, hogy a korrupciót visszaszorítsa (ezt nemzetközileg is elismerték), valamint hatékonyabbá tette a kormányzás követhetőségének színvonalát: megteremtette az európai modernség magyar változatának alapjait.
A baloldalnak komoly strukturális, a múltból örökölt önazonossági problémákkal kell szembenéznie. A legfontosabb talán az ideológiából, pontosabban a felvilágosodáskori racionalitás örökségéből merített meggyőződése, hogy alapvetően a baloldal képviseli az „igazat”, a legnagyobb teher e tekintetben: mintha a baloldal egy lépést sem tett volna a viszonylagosság felismerésének irányába, hogy nem egy igazság létezik, hanem sok, és hogy tisztelni kell a különféle társadalmi formákat. Ennek hiányában a baloldal az elitizmus és a bezártság veszélyével él, nehezen figyel oda a polgárok hangjára, mivel amúgy is tudja, mi a teendő…
Egyszóval a magyar baloldal egyre inkább egy a múltat konzerváló erővé válik, egyre kevesbé hasonlít a többi európai, nála jóval rugalmasabb balodalra, és paradox módon inkább egy bizonyos múltat próbál megőrizni. Szerintem itt nem a kádári múltról van szó, hanem azokról a tudási és gondolkodási formákról, amelyeket tíz évvel ezelőtt, tehát a kommunizmus összeomlása után volt kénytelen kialakítani. Ezeken alig változtatott, körülbelül anynyira, hogy elfogadja a demokratikus választások eredményét, de nagyon sok mindenben úgy fog kormányozni, ha egyáltalán fog, mintha egyeduralmat kapott volna a választóktól. Így jogosult a kérdés: hol van itt az önkorlátozás?
Hogyan lehetséges ezeket a tudási formákat, a párt kulturális tőkéjét megváltoztatni? Nehezen, nagyon nehezen, mivel a változás egyértelműen leértékeli az ember létező tudását, igy mindenki vonakodik ezt végrehajtani. A nyugati párhuzamok azt sugallják, hogy ezt az alapos, fájdalmas reformfolyamatot csakis ellenzékben lehet megkísérelni. A hatalomgyakorlás mindennapi teendője ezt eleve meggátolja. Tehát, ha a magyar társadalomnak szüksége van egy modern baloldalra, akkor segít az MSZP-n azzal, hogy ismét ellenzékbe küldi.
Az ellenzékiség sokat veszített értékéből az elmúlt négy év alatt. Oly mértékben kiéleződött a hatalmi viszály és az ellenzék nyelvezetrendszere, hogy a mindenkori hatalom elengedhetetlen bírálatát nem veszi, nem is veheti komolyan a kormányzat, amikor az ellenzék minden hivatalos kezdeményezésnek a lehető legrosszabb olvasatot adja. A konstruktív ellenzékiséget nemigen lehet a kormányzás közepette elsajátítani, igy az MSZP ebből a szempontból nézve is jobban járna, ha ellenzékben maradna.
Mindehhez kapcsolódik még egy tényező. Amennyiben egy magát meg nem reformált baloldal veszi át a kormányzást, akkor minden bizonnyal gyengén, fogyatékosan fog kormányozni, valószínűleg stratégia nélkül, következetlenül. Ezt pedig utólag kegyetlenül megbosszulhatja a következő választásokon az egyre érettebb, polgárosodott magyar társadalom: úgy, hogy a baloldal 10-15 évig is várhat majd az ellenzék soraiban a hatalomra. Nem tenne szívességet a baloldalnak a magyar választóközönség, ha április 21-én ismét hatalomra segítené az MSZP-t.

A szerző egyetemi tanár (London)