„Óh, Mária”

Az asszony megemelte a fejét a párnán. Finom vonalú arca kirajzolódott a roló rácsain beeső korai fényben. Mint puha Rembrandt-festmény, aranysárgán olvadt a hajnali derengésbe. Szép volt, határozottan és az idő szelídségében. Rebbenő szemével a két méterre lévő órát kereste, mennyi ideje van. Alvásra, szunnyadásra, álomra. Mert aztán menni kell.
Jezovicsnak eszébe jutott, még Somogygesztiben kamaszkorában volt kisvendég Pestről, a nagynénje öntöttgomb-barna szemgolyói már kora reggel a hideg mosdótállal fogadták, nem sürgetve ugyan, de szaporázva. Ő is hamar fölserkent, rálögybintett egy adag vizet a testére, arcára, és az erőteljes asszony nyomába sietett az udvarra, ahol megindult az élet, kakas kukorékolt, fennen hirdetve a nem múló igazságot, a napot.
Kiganézott, a lovak szelíden tűrték hasuk alatt a vasvilla kaparászását, ő egybegyűjtötte kis halomba, és a vállszéles targoncára rakta a lószart, szalmacsomót, és nekilódult kitolni a szemétdombra, hol a kakas még egyet kanyarított a hangján, köszöntse Urát, a napot. Ady-verseket mormolt a szép gané fölött.
„Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt a cifra rengeteg.
Én vártam, lestem a te jöttöd.
Papod vagyok, bolondod, beteged.”
Telemerte a vályúkat. Kiszámolta, negyvenöt vödör kellett a mély kútból, a fatákolmány imbolygott a lánc leengedett rohanásától meg a fölhúzott vödrök meredek súlyától. Kilódította a rengeteg vizet, ami fölött égbe kapaszkodó gesztenyefák, eperfák árnyai ringatóztak.
Ahogy fölkapta a tekintetét, nem hitt a szemének. A nagy ágak keresztjében ott üldögélt Ilonka. Lábát lóbázta hajnali ötkor. Hunyorított, hogy a szoknyája alá lásson, de a nap orrba verte. Benne pedig fölüvöltött egy élete utána következő szakaszából való filmbéli hang, Fellini Amarcordjából:
„Nőt akarok! Nőt akarok!”
A vad férfihang megütötte a fülét, azt hitte, saját maga kiált, pedig csak a kakas kanyarított megint egyet a hangján.
Egybeállt a táj – az istállószag, a trágya melege, a targonca nyikorgása, a kút vasvödrének ijesztő zuhanása, amit a kerék fékezésével próbált lassítani, hogy végül már lángolt a bőr a féknek használt kézen.
A lovakat egyenként kivezette – dobrokoló, tüszszentő mély hangjuktól mindig visszakapta a fejét, mégis szerette őket. Szerette az egész Somogy megyét. Az akkoriban aratásra hajló búzarengeteget, melynek vaskos keresztjeit délelőtt néki kellett fölhajítani a szekér dombosodó tetejére. Izzott a nyár. Izzott benne az a megnevezhetetlen valami, amit közönségesen életnek mondanak.
„Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.”
Ez a nő járta a búzamezőket. Ez a nő vonult végig a nyári földeken, ez kelt föl hajnalban, hogy a lovakat megitassa, hogy az eltörött kezű öregember fenekét kitörölje. Övé a történelem. Nemcsak egyszerű szerelem, hanem a történelem. Ebből lett a misztikum, a hajnalban nappal fölkelő parasztasszony és fejét emelő minden ideg-hős. Ki rogyadásig fáradhat, szíve összetörhet, fölemelkedik a párnáról, fejét a napba tartja, fölemeli a világot.
Mennyien, de mennyien. Soha nem alvók, szunynyadozók és mindig ihletettek. Jezovicsnak eszébe jutott a fiatalasszony, ki odahaza a rolók fénynyalábjában fölemeli a fejét, mert indulnia kell. Dolgoznia kell. Főznie kell. El kell tartani a gyerekeket, nincs visszapihenés. Menni kell.
Belőlük áll a világ. A férfit nem kell bemutatni. Hiúságból eladja a hazáját, ha kell. Ha megsértődik. Ha nem övé a „hatalom és a dicsőség”. Legyen enyém a hatalom és a dicsőség – talán még a miatyánk végét is így fejezik be. Nyakkendőben imádkoznak, még a vécén is nyakkendőben várják a reterát iramát. Vagy megsértődnek. A történelem a hiúság igazi vására. Már nincs gázáremelés, családpolitika, nyugdíjrendezés, csökkentett bankhitel, árvízvédelem, színházvilág, talán még a mazurkát is nők járják. Az ő hiúságuk a másik ember boldogsága és gyerekszerelem. Ez a nő. Ahogy fölemeli fejét a hajnali párnáról, vajon beér-e a munkahelyére, a világot emeli föl vele. Visszajárnak a lányok és asszonyok, Mária köntösébe bújva, a szépek és a maradandók, az esettek és kiragyogók. Ők borulnak fölénk mint homloksimítók és védelmezők, a hajnali kelők. Köszönet érte.
„Óh, Mária – mindig új-új csapat
Énekel a poros, tarlott mezőkön,
Ezek hozzák magukkal a hitet
S porfelhőben fölöttük ez a nő jön…

»Óh, Mária« – hallga – giling-galang,
»Óh, Mária« – és mégis ez a minden:
Ma érkeznek Pócsról a búcsúsok
S processziók én rossz idegeimben,

Óh, Mária, ma már azt üzenem
Azoknak, akik halálomra lesnek:
Úgy kívánja a pócsi Mária,
Maradjak meg magamhoz érdemesnek”