Optikai üzlet a régi Pestről

Az üzletbe belépve olyan érzésünk támad, mintha időgépbe ülve a múlt századelő fővárosában szálltunk volna ki konflisból. Valahol Krúdy Budapestjén, a Belvárosban, egész pontosan a Veress Pálné utcában. Kint a százötven éve ismert névtábla: Libál optika. Belépve keskeny, szerény kis helyiség fogad, ahová a nap ritkán süt be, és amelynek minden szeglete a régmúltról mesél.

Egykor talán borsózöld volt, ma már megkopott, szürkés a bútorzat. A sok-sok megsárgult, egyforma – vignettával ellátott és feliratozott – papírdoboz is hosszú évtizedek óta az üzlethez tartozik. A pult mögött alacsony, kedves és nyílt tekintetű idős hölgy – Brassai Józsefné, az üzletvezető. „Először is elárulom, én nem vagyok Libál leszármazott” – kezdi a történetet.
A Libál család – egészen pontosan Libál Lajos, az optika megalapítója – Szudéta-Csehországból érkezett 1841-ben Magyarországra. A tehetséges körzőkészítő-mestert állítólag maga Deák Ferenc invitálta. A Kúria utcában nyitott üzletet, és megrendelői közül leghíresebb maga Ybl Miklós volt, akit még szobor is megörökített az egyik kedvenc – Libál által kézzel készített, rendkívül pontos – körzőjével a kezében. Libál az ötvenes évektől már optikával is foglalkozott, és hamarosan a Veress Pálné utcába költözött, ahol a mai kis bolt helyén álló épületben nyitott üzletet. Ekkoriban az utca még a Duna árteréhez tartozott. A feltöltésekor lebontott házból a szemközti épületbe került a műhely, ahonnan 1932-ben – ekkor már a leszármazottak – költöztették vissza az optikát a mai háztömbbe. A látszerészet ekkor jelentős méretű, tízméteres kirakatot kapott, és egy darabig még a második világháború alatt is üzemelt. A harmincas években került ide Brassai Józsefné, Emi néni, aki először optikusként, majd rövidesen már résztulajdonosként dolgozott velük, és akit szinte családtagként szerettek. A háború azonban mindent megváltoztatott: az üzlet tönkrement, Emi néni pedig egy bombázáskor súlyos hallássérülést szenvedett, és szinte teljesen megsüketült. A szép nagy optikai üzlet megsemmisülése után már egyedül – de a Libál nevet megtartva – nyitotta meg ekkoriban egy régi kalaposüzlet helyén a mai kis boltját. Az optikának szinte alkalmatlan, sötét kis helyiség egyetlen pozitívuma csupán az volt, hogy az akusztikának köszönhetően Emi néni itt valamelyest jobban értette a vevők szavait. A háború után heroikus küzdelemmel feltámasztott kis bevételű látszerészüzletet azonban az új rendszer kapitalistának minősítette, és hamarosan államosította. Elvittek minden felszerelést, még a jelentős – és ekkoriban igen keresett – műszemkészletét is. Emi néni lehetetlen helyzetében csak háborús sérüléseire hivatkozva kaphatta vissza a boltot és árukészletének egy részét is. A háborút követő évtizedekben számtalan nehézséget kellett legyűrnie, hiszen egyedül, alkalmazott nélkül dolgozott, és áruhoz is nehezen jutott. A hosszú időszak után a kilencvenes években ismét fordult a történelem kereke. A rendszerváltozást követő éveket ha lehet még több munka és egyre igényesebb vevők jellemzik. Vajon a ma divatos, elegáns, tágas, csupa üveg, fényes optikai szalonok korában nem nehezebb a helyzet, nem sorvad tovább a kisipar ezen a téren is? – merülhet fel bennünk. „Nem – válaszol Emi néni –, a nagy üzletekben ugyanis nem olyan precíz a munka, és nem mindig sikerül a vevőnek legmegfelelőbb szemüveget kiválasztani, akik ezért gyakran távoznak elégedetlenül. A titok nyitja három fontos szempontnak való megfelelés: a koponyaalkat, a recept, és nem utolsósorban persze a pénztárca, ami megszabja a végeredményt – árulja el a titkot. – És itt nincs vevő, ide mindenki hazajár” – fűzi hozzá Emi néni, és hihetünk neki, hiszen idén éppen hatvanöt éve, hogy e pult mögött szolgálja ki vásárlóit, „Istennek, vevőnek és az államnak eleget téve” – ahogy mondja.