Otthon

Ilyenkor már ki lehet ülni. Már langyos a föld, de még nem robban a május, csend van. Fel a „hegybe”, kiülni a pince elé, a diófa alá és átélni újra az Istennel kötött szerződés értelmét. A Nap az apa, sonka, kenyér, hagyma és vulkanikus köveken edződött rizling. Privát Aranykor. Zaj nem ér fel, a Tanúhegyek között kanyargó úton, lenn a mélyben néma játékautók és a festő rackanyája. A mediterraneumhoz tartozó Balaton-felvidék szíve, a Káli-medence szakrális hely, akár a Pilis. Behunyt szemmel látni Kál horka sátrát a Kereki dombon. Nyitott szemmel látni, hogy Hamvas Bélának igaza van, amikor azt írja Az öt géniuszban: „Úgy látszik, az ember világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. E táj sok olasz vidéknél déliesebb. A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is bevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. A délnyugat erről az oldottságáról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, mert a Dél a szenvedésben nem szegényebb, de nagyobb távlata van. Nincsen ember, nincs madár, ló, kutya, egyetlen szem cseresznye, amelyben kicsiny lélekként Dél géniusza ne parázslana.”
A könyv becsukódik, a rég kihűlt vulkán lábánál két fiatal őz. A magasban ölyv köröz, érezni a Balatont, sorára vár a mandula, a füge, a szelídgesztenye, a rozmaring, a levendula. Toscana és Provance ilyen még, de a Pannon táj bája az arányokban rejlik. Két tenyérbe fogható kis ékszerdoboz, a mozdulat olyan, mint a Kútfőből inni. A Nap izzásából a pince hűvösébe betérni szertartás. Már a napsugaras ajtó kulcsához is ember kell, a vasat generációk marka fényesítette. A hordók a belső kőboltozatban állnak, ott régen asszonynak, idegennek, gyermeknek, házi ebnek keresnivalója nem volt. Oda csak a gazda járt s felnőtt fia, onnan hozták elő büszkén kancsókban a bort. Nincs menekvés, mert ahogy Eötvös Károly írja, aki Gyulai Pál urammal járta hajdan a vidéket, „Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, akit a sorsa arra visz, meg kell kínálni”.
A „Bor-nép” ellenáll a gyorsuló időnek, azért vág neki viszonylag kis demizsonnal a hegynek, hogy másnap is legyen miért felmenni. Kapkodni kár, a halottas ingre nem varrnak zsebet. A napcsókolta bőr illatát beszívni, az igen. A napba nézni, mint Csontváry vagy Somogyi Győző a tojástemperával, az feladat. A hegyről nézvést átértékelődnek a dolgok. Alapvetések vannak, igenek, nemek, kő, nád, fehérre meszelt falak, villogó vakolatdíszek. Egy kecske szemében tükröződik a Teremtő. Nekilelkesülnek a leanderek. Egyértelmű a világ, csak észre kell venni. Az elvadult akácosok mélyéről üzen a múlt. Nem véletlen, hogy a rómaiak szinte hazajöttek, Provincia Pannonia tárt karokkal fogadta őket, villáik romjai mutatják jókedvüket. Nem véletlen, hogy Kál fia, Bulcsú innen indult az augsburgi küldetésbe, hogy Kun Erzsébet királynő meglátogatta a velétei palotát és nem véletlen a salföldi pálos kolostor. Mert véletlenek nincsenek. A föld alatti „szentélyből” kilépve csöppnyi mindenséget fog át a tekintet. A csipkefalon, amit itt macskalépcsőnek hívnak, természetesen egy macska sétál. Mert rend kell a világba, akkor mutatkozik meg a tökéletesség. A Kopasz-hegy tetejéről látni, ahogy megáll egy busz. Fehér hajú férfi száll le, Ottlikkal járt együtt iskolába. A határon. A kocsmáros Józsi meg Erdélyből került ide. Otthonról, hazafelé. A boltos meg sakknagymester. Egybe’ van ez, nagyon.