- Pávaól -

A Sanyi biciklijét a Kistópart vendéglő elől lopták el egy szépnek – épp ezáltal – nem mondható kora nyári estén. Ott benn, a cefre-, pörkölt- és meszeltfal-szagú hodályban minden gondja visszamosolygott rá, a haverok éltették, a pincérnő pedig, akinek bődületes csöcsei voltak, folyton a két melle közé szorított füzetecskébe írta a rendelést, az összefüggés végett. Sanyi enyhén hülyére ázott, de nyugodt volt, hogy ilyen egyszerűen és ennyire olcsón elzsibbaszthatta a fejét. Amikor kilépett az alkohollal szétoldott tájba, még minden csillag megvolt, csak a biciklije nem.
A mámor, ami eddig az ürességet kitöltő színes ködként gomolygott benne, izzani kezdett. Hol a bringám? – tapogatta a vendéglő falát és az ostorlámpák citromos fényétől elhúzódó bokrok tövét. A maradék gépek közt nem ismerte föl a sajátját, hiába guggolt közel a koszlott vázakhoz. Rágta a düh. Először azért, mert vissza kellett térnie a köznapi idő ellenséges, vele oly mostohán bánó keretei közé. Muszáj volt emlékeznie, hogy hová tette a biciklijét. Sanyi csak most ért el a tudatával odáig, hogy tulajdonképpen meglopták. Benn nagyokat röhögtek, tele volt az asztal, s lám, pár méterrel odébb megint ellene fordult minden. Visszatérni sem volt kedve, itt megalázták, nem kell a boruk.
Elindult a Lila Ákác felé a maradék forintjaival. A Bajcsy-Zsilinszky utca százszemű tömbházainak a partján találkoztunk, vagy valamivel följebb, az orvosi rendelő környékén?… Zenekari próbáról igyekeztem haza. Ahogy megpillantottam a részeget, lehúzódtam a járdaszegélyre: legyen elég hely szegénykémnek továbbkacsázni. Mellém ért, majd ütött. Jobbcsapottat, félig a fülemre. Rémülten és csodálkozva találtam magam abban a helyzetben, amihez a hozzám hasonlatos „széplélek” a legkevésbé sem ért, mert ugyebár nincs mód megbeszélni a dolgot, érvelni, győzködni. A füles képtelensége átszédített abba a másképpen „való” világba, ami köré és fölé az elvek és eszmék szigetelő rétegét pólyáztam. Sanyi megkönnyebbült kissé, én hátrafordultam, és olyan hülyeségeket makogtam, hogy ugyebár én egy ujjal se, meg miért, ha szabad tudnom stb. Ő – megszimatolva bennem a gyáva entellektüelt – újból felém lódult, mire sebesen másfelé vettem az irányt. Elfutottam. Hasznossági alapon, a hangszerem is védve.
Sanyi visszanyerte az önérzetét, és hatalmas, bosszúálló léptekkel ment tovább az elbiciklitlenített estét a világ alkalmi balekjain megtorolni. A következő áldozata egy csöndeskén teperő kerékpáros volt, őt egyszerűen belökte az árokba. A Lila Ákácban ujjongva fogadta a haveri kör, s kezdte megint embernek érezni magát. Csakhogy az árokba taszított ember utána ment, mert nem az az elfutós fajta volt, hanem Sanyi-féle darabos, kicsit korhely, önérzetes dolgozó. Lett is becsülete! A haverok rögtön összedobtak neki némi fájdalomdíjat, hogy ugyan már, felejtse el, minek a balhé.
Az ügy ezen része el is simult volna, ha – egyik fülemben a zenekari próba akkordjaival, a másikban a Sanyi beléverte csöngéssel-zúgással – össze nem találkozom Attila (alias Nyúl) apukájával. Látván „levertségemet”, kihívta a rendőröket. Állami útra terelődvén a dolog jegyzőkönyv vétetett fel. Sanyit rövidesen begyűjtötték, majd pör kerekedett, ahol mint tanú vallottam az esetről. Furcsa, rideg világ a tárgyalótermeké. A bíró egyáltalán nem mutatott együttérzést sem Sanyival, sem velem szemben, a mi ügyünket szokásos esti pofozkodás tucatárujaként kaphatta meg. I. Sándor megszeppent melák módján „feszített” szűk öltönyében, amit aggódó anyukája erőltethetett rá a tárgyalás reggelén. Pislogott felém, hogy mi lesz. Én sem éreztem jól magam, a bíró úgy faggatott, mintha én balhéztam volna.
Sanyit pénzbüntetésre ítélték, majd szétszéledtünk, fásultan, alig részesülve a mélyebb igazságból. Ő azóta elkerüli a Kistópart vendéglőt, s gyalogosan jár szeszelni. Ami engem illet, megérintett a gyanú, hogy az „egyszerű” emberek és a művészfélék tehetetlensége, az élettel rosszul egyezkedő balféksége közös gyökerű. Az egyik legfeljebb megveri a másikat, amiért az utóbbi lenézi az elsőt. Nincs hatalom, amely ítélhetne kettejük dolgában, helyette van a nyers erő vagy a finnyás intellektus.
Húsz év után úgy látom, hogy nem tisztult, inkább bonyolultabbá vált a helyzet. A személytelen társadalmi mechanizmusok, az elbizonytalanodott erkölcsi értékrend, a politika és mindenféle eszme elerőtlenedése a saját magát abszolutizáló s ekként biztosnak tételező brutalitás megjelenéséhez vezetett. Sanyi engem nem akart megalázni, csak kénytelen volt ütni, hogy „kiüsse” a feszültségét, elégtételt vegyen egy gyanútlan, arc nélküli bábon. Meg is ölhetett volna, mert nem a biciklivel volt arányos az indulata, hanem az egész rohadt világgal. Az értelmiségnek meg az a büntetése, hogy időnként elverik, épp azok, akiknek felemeléséért, „megszelídítéséért” oly sokszor vállal szóban felelősséget. Sanyi őrjöngése irracionális volt, miként irracionális a humanizáló eszmék látszólagos gyámoltalansága.
A modern társadalmak kínálta tömegkielégítési technikák már nem érnek le az ösztönéletnek abba az időtlen mélységébe, amit a praktikáktól megcsömörlött lélek előbb-utóbb maga kezd táplálni „élményekkel”. Sanyi komor, mégis kisfiús tekintetében egykor ott volt a kétely, az erkölcsi bizonytalanság, de nézzünk bele ma a civilizált „vad” sárga, állati szemébe. Nincs mögötte senki. Ő vár ránk.