Régi reflexek

Szívügyüknek tekintik a szocialisták a magyar–orosz kapcsolatokat. Érthető ez a régi emlékek, a fiatalság, de a nem is oly régi, 1994-től 1998-ig e relációban egy szűk körnek busás hasznot hozó kormányzás miatt is. Nem múlik el tehát úgy külpolitikát érintő sajtóértekezlet, hogy ne emelnék ki e viszony javításának szükségességét. Ha szóba kerül a nagyvilág, benne az orosz kapcsolat kiemelt téma.
A magyar–orosz viszony jelenleg valóban elmarad a lehetőségektől. Ebben szerepe van a rendszerváltozás utáni természetes elfordulásnak, az 1998-as orosz pénzügyi összeomlásnak, a NATO bővítése és a koszovói konfliktus kapcsán kialakult általános orosz–atlanti elhidegülésnek éppúgy, mint a mindkét országban kisebb-nagyobb mértékben még létező régi reflexeknek, illetve történelmi előítéleteknek. Ezen az időszakon azonban Moszkvában és Budapesten is láthatóan túlléptek, ezt jelezték a rendszeressé váló külügyminiszteri eszmecserék, s lényegében már csak a hazai választási kampány volt az akadálya annak, hogy a legmagasabb szintű találkozóval is demonstrálják: új, tiszta lap nyílt a kétoldalú kapcsolatokban.
Semmi kifogásolnivaló nincs tehát abban, hogy az MSZP is – bár az egyes hírek szerint a külügyi tárcát kérő koalíciós partnerük erről a témáról mélyen hallgat – előrelépne e relációban. A látványos orosz–euroatlanti közeledés, Moszkva nyitása, felsorakozása a terrorizmus elleni koalícióhoz segítheti is a kapcsolatok javulását. Egyebek mellett erre alapozott a polgári kormány, amikor a kölcsönös előnyökön alapuló partnerség jegyében a következő évekre Oroszországba irányuló exportunk megduplázását tervezte. Ebben a piacban ugyanis tényleg vannak tartalékok, ám meglehet, mások, mint azt sokan a régi emlékek alapján hiszik.
A baloldal még mindig a múltban él. A régi reflexek dolgoznak akkor, amikor arra alapoznak, hogy az elvtársi kapcsolatok mentén előre lehet lépni. Mint azonban Medgyessy moszkvai kampánykilincselése is igazolta, ez az út sehová nem, pontosabban a múltba vezet. Oroszország azonban közben más, ennél már több, jobb, pragmatikusabb lett. Tagadhatatlan, hogy a középkáderek szintjén még él a múlt, de kár lenne olyan ponthoz kapcsolódni, amelyet Moszkvában is meg akarnak haladni. Nincs tehát igaza Kovács Lászlónak, egyáltalán nem csupán a stílus kérdése ugyanis – lehet az akármilyen bensőséges –, hogy fejlődjenek a kapcsolatok, hiszen a Kremlt alapvetően igenis a tartalom érdekli. Persze érthető, hogy a szocialista pártelnök szívesebben beszél a baráti stílusról, mint a tartalomról, hiszen külügyminiszteri működése alatt a kereskedelmi kapcsolatok szintje bizony jócskán alulmúlta az Antall–, majd a Boross-kormány által egy nehezebb történelmi helyzetben produkáltat. A nagypolitika terén sem sikerült máig meghaladni Borisz Jelcin 1992-es budapesti vizitjének hangulatát, az ottani gesztusokat. A témát érintő számos közelmúltbeli megnyilvánulásának egyikében egyébként Medgyessy Péter is elismerte, hogy a Horn-kormány elhanyagolta az orosz kapcsolatokat. A régi személyes, elvtársi kapcsolatokat persze sikerült 1994 és 1998 között is mozgósítani, csakhogy korántsem az ország, hanem egyes szocialista üzleti körök – Hujber- és Máté-cégek – magánhaszna céljából. Ennyit tehát a tartalomról, s arról a fennhéjázó kijelentésről, hogy az utódpártnak milyen gyakorlata van az orosz–magyar kapcsolatok rendezésében, és miként sikerült azokat 1994-ben egy év alatt újra működőképessé tenni.