Sikerorientáció

Miért szeressük ellenségeinket? Miért fogalmazott ennyire sarkosan Jézus? Micsoda provokáció. Hisz mondhatta volna, hogy kegyelmezzünk meg ellenségeinknek. Mondhatta volna, hogy tárgyaljunk, mielőtt lőnénk. Igaz, akkor még nem is voltak lőfegyverek. Mondhatta volna, hogy békés egymás mellett élés. Lehetett volna realisztikusabb. De ő nem. Ő azt mondta, hogy szeressük ellenségeinket. Vagyis hic rodus hic salto mortale, avagy salto morálé? – nem adta alább a lehetetlennél.
Jézus persze nem azért kíván eleve lehetetlent az övéitől, mintha nem ismerné az embert. Épp ellenkezőleg. Ő nagyon jól tudja, hogy az esendő lény is transzcendens. Motiválni kell. Ha az lebeg előtte célként, hogy szeresd ellenségeidet, talán nem fogja tiszta szívből gyűlölni őket. Talán megkegyelmez nekik. Talán tárgyal velük. Jézus: a halhatatlanság realistája. Tárgyaljunk, egyezzünk ki, beszéljük meg – e szavak a politikai kommünikébe valók és hamar avulnak. Szeresd ellenségeidet – ez a mondat viszont immár kétezer éve hat. Olyan, akár a légcsavar előtti vákuum, mely nagy semmi, de mint ilyen, a hiány erejénél fogva folyvást repülni hív. Avagy hajózni.
Kolumbusz sem jutott volna el Amerikáig India nélkül. Nem jutott volna el nyugatra, ha nem lebeg előtte vízióként a mesés Kelet. Ha nincs mesés Kelet Kolumbuszban, akkor ki tudja, meglehet, ma egy vadnyugattal szegényebb és hatvanmillió bölénnyel gazdagabb a világ.
Apropó, Nyugat. Ha valaki nem figyelt volna még föl rá, már tud sírni a magyar szépségkirálynő. Más könnyek ezek, mint a Székely Éva-féle könnyek: sírni csak a győztesnek szabad. A szépségkirálynő könnyei ti. immár egyértelműen nyugati típusú könnyek. Oscaros könnyek. Értik, ugye? Nem a győzelem, hanem a siker könnyei. Győzni a szocializmusban is szabad volt, mi több, kellett, elég csupán az NDK-s lányok hormonháztartására gondolnunk. A győzelmet elvtársi eleink elvárták az istenadta tehetségesektől, a sikert azonban megtagadták tőlük. „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy” – gondolhatta Papp László is.
Kokó egynyári professzionális ökölvívó-világbajnoki címe s a síró szépségkirálynő egyaránt jelzi: megtörtént a rendszerváltás. Nem mentünk ki Bécsbe, mégis Nyugaton vagyunk. Mondhatnók, ölünkbe hullott a siker, de képtelenek vagyunk mit kezdeni vele. Idegen testnek, kultúránkba, magyarságunkba hatoló spártai falanxnak érezzük. Úgy éljük meg, mint a pigdin angol reklámokat. Közülük az egyik legédesebb csak néhány napja megy, valaminő termék, nem írom le, „kalciummal és limonnal”. De hisz ez amúgy citrom. És nem limon. A siker nekünk tehát, tudatilag, akár az importlimon. Limlom. Avagy: citromízű banán.
Egyelőre nem látjuk benne az értékeket. Például a magyar szemnek amúgy groteszk Oscar-díj-átvételi szertartás értékeit. Két érték van szerintem az Oscar-díj átvételi szertartásában. Az egyik a felvállalt öröm. A másik érték: a köszönet. Mi idegenkedünk a sikertől, és képtelenek vagyunk megosztani örömünket azokkal, akik a szó jó értelmében felelősek a sikerünkért. Kudarcra szocializált emberekként úgy érezzük, egy büszke magyar nem örül nyílt szín előtt és nem köszönget összevissza. Mi tudjuk, amit tudunk. Fél szalagokból is értjük egymást.
Vajon ebben az évszázadban is elég nemzeti kötőanyag-e a tudunk, amit tudunk, s nem hiú ábránd-e, hogy szalagjaink, szavaink és lobogóink értik egymást? Valójában a XXI. század legnagyobb kihívása nem az, hogy sikeressé váljunk, hanem az, hogy legyen szellemileg hova érkeztetni majd a sikert. Hogy legyen receptorunk, amivel érzékeljük és megéljük majd a sikert – mielőtt megénekelnénk illőmód. S ami ennél is fontosabb, hogy magyarként legyünk sikeresek és magyarok maradjunk sikeresen is. Ehhez a legapróbb dolgoktól a leggrandiózusabbakig szinte mindent át kell majd hangolnunk. Ott kezdődik, hogy „hogy vagy?” Ma egy magyar ember nem válaszolhatja, hogy jól. Még akkor se, ha netalántán jól megy neki. Vagy jól érzi magát a bőrében. A társadalmi kommunikáció: virtuális szeretetkereskedelem. Bizonyos viselkedésformákat a kimondatlan közmegegyezés díjaz, másokat büntet. A magyar társadalmi közmegegyezés az önpusztító, destruktív, panaszkodó embert jutalmazza, a józan, egészséges életre törekvő, konstruktív és bizakodó embert pedig bünteti. Nem csak azért panaszkodunk, mert sok a bajunk, hanem azért is, mert ezúton juthatunk szeretethez. A panaszkodás az, ami a másik hangyaembert mézadásra serkenti. Ma még így működik a boly. Amerikában jól lenni a divat, ott az emberek nem panaszkodnak. Ott a virtuális szeretetkereskedelem szabályai a jól menőt jutalmazzák. Az viszont „tiszta Amerika”. Mohácson, Világoson, Trianonon s október 23-án szocializálódott magyar lelkünknek hamis csöngésű.
Kérdez a XXI. század Magyarországtól. Azt kérdezi: miképpen lehet túlélni József Attilát és Latinovits Zoltánt anélkül, hogy utánuk szédülnénk? Miképp lehet hűnek maradni örökségükhöz, és mégis, csak azért is: megállni a fénysorompó előtt?