Srebrenica: késő bánat, lemondással

Névtelen a nemzetközi közösség és nem vállalhatja a felelősséget. Én megtehetem, és meg is akarom tenni – mondta Wim Kok holland miniszterelnök, amikor a Nemzeti Háborús Dokumentációs Intézet srebrenicai jelentésének nyilvánosságra hozatala után egész kabinetjével együtt lemondott. Maga az opusz igazán nem kényszerítette rá, hogy ilyet tegyen, hiszen – nemhiába dolgoztak rajta éveket a fent említett intézet munkatársai – jól elosztotta a felelősséget a boszniai városban történt vérengzésért, olyannyira, hogy még az áldozatoknak is jutott belőle. Kok talán azért vélte úgy, őt nagyobb erkölcsi felelősség terheli, mert a szóban forgó várost, mint védett övezetet, holland ENSZ-katonák őrizték. Miután azonban az ostromló szerbek harminc társukat túszul ejtették, egyetlen puskalövés nélkül feladták, kiszolgáltatva a szerb támadások elől oda menekült mozlim lakosságot Ratko Mladics tábornoknak és a vele együtt bosszúra éhesen bevonuló szerb szabadcsapatoknak, csetnikeknek, tigriseknek és egyéb képzeletdús neveken elhíresült fegyveres bandáknak. A történtek fényében akár cinikusnak is tűnhet Kok lépése, mint valami olyan, ami a teljes igazság kiderítését kívánja helyettesíteni. Nem úgy, ha figyelembe veszszük, hogy volt más is, akinek az volt a hivatása, hogy védje a boszniai mozlim lakosságot, sőt a holland katonákat is, és mégsem tette. A francia Morillon tábornok is megígérte például Srebrenica védetté nyilvánításakor, 1993-ban, hogy sohasem hagyja cserben az oda menekült bosnyákokat.
Becsületére legyen mondva, tavaly a francia kormány szintén készíttetett egy oknyomozó jelentést a történtekről, amelyben 1225 oldalon – a hollandhoz hasonlóan – megállapították a szerbek és a nemzetközi közösség, ezen belül Franciaország felelősségét, attól azonban tartózkodik, hogy nagyon a mélyére nézzen, ki miben vétett. Így például nem derül ki, miért nem reagált Janvier tábornok a Srebrenicát védő hollandok parancsnoka, Karremans ezredes segélykiáltásaira, amikor légi támogatást kért az egyre közeledő szerb haderő ellen. A jelentés tagadja, hogy a francia tábornok egyezséget kötött volna szerb „kollégájával”, Mladiccsal, hogy tartózkodik a légi beavatkozástól, ha a szerbek cserébe elengedik a túszul ejtett 300 ENSZ-katonát, közöttük sok franciát. Nagy-Britannia viszont még adós az önvizsgálattal, pedig a tábornokai – a franciákhoz hasonlóan – a hollandok fölött álltak a parancsnoki láncban. Ha erre valaha sor kerül, az aligha várható, hogy bárki lemondjon a brit politikai establishmentből azért, mert brit bankok fialtatták a boszniai szerbek pénzét, vagy mert a kormány olyan hatékonyan gondoskodott róla, hogy Mladics ellenfeleinek ne legyenek fegyvereik Boszniában. Egyelőre bizonyíthatatlan az a széltében-hosszában rebesgetett alku is, amelyet állítólag igen magas szinten kötöttek a boszniai szerb és mozlim vezetők arról, hogy Srebrenicát elcserélik a szerbekkel bizonyos Szarajevó környéki területekért.
Amit biztosan lehet tudni, az az, hogy 1995. július 11-én a szerb erők napokig tartó ostrom után elfoglalták Srebrenicát, ahová akkorra már tízezrek menekültek a környező településekről. Mladics emberei haladéktalanul megkezdték a nők és gyerekek elszállítását – előre odarendelt buszokkal! – mozlimok által ellenőrzött területre, míg a 12 év felett fiúkat és a férfiakat (felső korhatár nélkül!), becslések szerint 7-8 ezer embert, a holland ENSZ-katonák készséges segítségnyújtása mellett elkülönítették és a következő néhány nap folyamán kivégezték. Földi maradványaik mintegy 40 kilométeres körzetben találhatók Srebrenica körül. Eddig 6 ezret sikerült feltárni, azonosításuk a hozzátartozóktól vett DNS-minták alapján Tuzlában folyik. Emléküket szerény, fehér kőből készült oszlop őrzi az ENSZ-katonák egykori táboránál, ahol oly sokan utoljára látták apjukat, férjüket, fiukat. Srebrenica a délszláv háború előtt mozlim többségű, 36 ezres lélekszámú település volt, most 8 ezer ember lakja, szinte kizárólag szerb.