Szertefoszlott baloldali álmok

Egy álom, „a szociáldemokrata Európa” víziójának szertefoszlásáról keseregnek manapság Lisszabontól Koppenhágáig a kontinens baloldali politikusai, publicistái. Míg alig néhány éve az uniós országokban főként baloldali pártok kormányoztak, mára jelentősen átrendeződött Európa politikai térképe.

Jobbról fúj a szél – konstatálta Mário Soares egykori portugál állam- és kormányfő, miután márciusban Portugáliában a jobbközép PSD megnyerte a választásokat. S valóban, míg akár három évvel ezelőtt is az EU tizenöt tagállamából csak kettőben kormányoztak konzervatív erők – Spanyolországban és Írországban –, a legutóbbi parlamenti választások és az előrejelzések is azt mutatják: az európai politikai mérleg felbillenni látszik. Mégpedig a jobboldali konzervatív erők javára. S hogy mi lehet mindennek a hátterében? Nos, vannak, akik úgy gondolják, válsághelyzetekben az emberek jobban bíznak a konzervatívok politikai és gazdasági receptjeiben. A félelem a terrorizmustól, a nem kellően szabályozott bevándorlási hullám vagy a gazdasági receszszió és a nyomában járó munkanélküliség persze mindezeken túl is hozzájárulhat a jobboldali erők térhódításához. Ám időnként előfordul az is, hogy a polgároknak egyszerűen „olyanjuk” van: változtatni szeretnének. Valami ilyesmi történt annak idején Ausztriában is, ahol 2000-ben a jobbközép Osztrák Néppárt (ÖVP) alakított koalíciót a jobboldali populista Szabadságpárttal (FPÖ). A sort Itália folytatta, ahol a 2001-es választásokon a milliárdos médiamágnás, Silvio Berlusconi szerezte a legtöbb szavazatot. Majd következett – a nem EU-s tag – Norvégia, végül Dánia (ahol Anders Fogh Rasmussen, a jobboldali Liberális Párt vezetője szorította ki névrokonát, a szociáldemokrata Poul Nyrup Rasmussent a hatalomból). Végül pedig a már említett Portugália, ahol hatesztendei szocialista kormányzás után a konzervatív Manuel Durao Barroso alakíthatott kormányt.
Elképzelhető, hogy a kör kibővül és Európa politikai térképe átrendeződik az idei esztendő végére. 2002-ben ugyanis további öt európai uniós országban járulnak a szavazóurnákhoz a polgárok. A franciák április 21-én és május 5-én döntenek arról, ki legyen az ország új államfője. Az idei elnökválasztásra eddig tizenöt pályázó nevezett be, ám esélye csak a távozó elnöknek, Jacques Chirac-nak és kihívójának, Lionel Jospin szocialista miniszterelnöknek van. (Gyakorlatilag ketten fej fej mellett haladnak.) S hogy mely párt lesz a júniusi parlamenti választások győztese Franciaországban? Nos, elemzők szerint a választópolgárokra nagy befolyással lehet, hogy ki nyeri az elnöki „versenyfutást”.
Az unalmasnak ígérkező májusi holland elnökválasztásra való készülődést egy csapásra felvillanyozta a márciusi rotterdami önkormányzati választások kimenetele. A kikötővárosban az iszlám- és idegenellenes szólamairól elhíresült, szélsőjobboldali Pim Fortuyn aratott elsöprő sikert. Egyes előrejelzések szerint pártja, az Élhető Rotterdam immáron a második helyet foglalja el – szorosan követve a jelenlegi kormányfő, Wim Kok Munkáspártját. Szintén májusban adják le voksaikat Írország választópolgárai, szeptemberben pedig a svédek dönthetnek az ország vezetőiről. Egyik esetben sem várhatóak túl nagy meglepetések: az előrejelzések szerint Írországban a konzervatív Fianna Fáil söpri be a szavazatok többségét, s így nagy valószínűséggel továbbra is Bertie Ahern marad a kormányfő. Svédországban stabil a szociáldemokraták helyzete, így bizonyos, hogy ott ők lesznek a szeptemberi parlamenti választások nyertesei. Nem úgy Németországban, ahol a szociáldemokrata Gerhard Schröder kancellár kemény kihívóra lelt a konzervatív Edmund Stoiber személyében. A közvélemény-kutatások szerint a CDU/CSU szövetsége mintegy nyolc százalékkal megelőzi a szociáldemokratákat, így a bajor miniszterelnöknek komoly esélye van arra, hogy elfoglalja a kancellári bársonyszéket.
A közelmúltban Tony Blair volt az egyetlen az európai szociáldemokrata vezetők közül, aki országában magabiztosan söpörte be a választók voksait. A Munkáspárt első embere azonban egyre inkább konzervatív politikát folytat – mint a Der Spiegel elemzője a minap megjegyezte: pártja olyannyira jobbra tolódott, hogy az egykori szocialista párt mára sokkal inkább konzervatív polgári párttá vált. A konzervatív-liberális, jobboldali-baloldali kategóriák máskülönben meglehetősen túlhaladottá váltak, hiszen a politikai paletta mindkét részéről a szereplők szívesen „kölcsönöznek” programokat, módszereket, netán eszméket egymástól. Sőt, ha a helyzet és az érdekeik úgy kívánják, Európa vezető politikusai szívesen túl is lépnek az ideológiai korlátokon: Tony Blair és Silvio Berlusconi például februárban Rómában nemhogy közös megállapodást írt alá, de együttesen síkra szállt a foglalkoztatás növelése, az energetikai szektor liberalizálása és nem utolsósorban a „büszke nemzetállamok uniója” mellett.