Tájkép csata után

Vége a többhetes őrületnek, az öldöklő ütközet befejeződött, elült a csatazaj, és elhallgattak a fegyverek. A plakátokat levakarják, a szereplők lemossák magukról a rájuk dobált mocskot, kijönnek a fürdőszobából és egy kényelmes fotelben, egy pohár ital mellett töprengve elgondolkoznak. Sok a takarítani- és gondolkoznivaló, mert a kampány durva volt, és rengeteg szemetet hagyott hátra. Nem annyira a stílusban durvult el, hiszen nem nagyon múltuk alul a nyugati demokráciák szintén alpári mélységeit. A baj inkább abban jelentkezett, hogy a fogalmak kifordultak a sarkaikból, a szavak elvesztették valóságos jelentésüket, a két oldal szereplői mást értettek a család, a haza, az otthon, a polgár és a társadalmi igazságosság vagy a közjó fogalmán, az ember pedig néha úgy érezte, hogy elvarázsolt világba került, ahol a tények veszélyeztetik a tisztánlátást.
Elöljáróban rögzíthetjük, hogy a két szemben álló értékrend küzdelme nem fejeződött be, csupán egy csata veszett el a polgári Magyarország megteremtéséhez vezető úton. A vereség ugyan aránytalanul súlyos következményű, hiszen kormányváltást eredményez, viszont távolról sem elviselhetetlen mértékű, hiszen a baloldal a tízfős mandátumtöbbletet és valójában négyfős parlamenti többséget csak a kezdetben önmagát még rendszerváltónak hirdető kis párt maradékának támogatásával tudta megszerezni. A Fidesz–MDF egyéni választókörzetekben megszerzett 95 mandátuma a baloldal 81-ével szemben távolról sem árulkodik „megsemmisítő” vereségről.
A küzdelem során egyértelművé vált, hogy valójában nem pártok, hanem értékrendek álltak egymással szemben, s ez volt az oka a pártok kétirányú polarizációjának is. A tények alapján tudomásul kell vennünk, hogy az értékrendek ellentéte kibékíthetetlen, viszont a másik víz alá nyomása kizárt, mert a szinte egyenlő felhajtóerő a fejeket a felszínen tartotta és tartja. Láthatóan még egy kis ideig várnunk kell arra, amíg a polgári értékrend meghatározó fölénybe kerül a szocialista értékrenddel szemben, és befejeződik a rendszerváltoztatás, de addig is az ország érdekében kultúráltan, egymás mellett, együtt kell élnünk.
Tudomásul kell vennünk azt is, hogy a választók törékeny többsége április 21-én úgy döntött, hogy a jobbra tartó Nyugat-Európa helyett mi egyelőre – de remélhetőleg csupán átmenetileg – visszatérünk a kelet-európai, göröngyös baloldali útra. Változatlanul számolnunk kell a Kádár-nosztalgia mérgező létezésével. A történelmi nosztalgia valójában az érzelem aprópénzére váltott történelmi tudat. Ha a történelmi tudat hiányos vagy téves, akkor az érzelmi aprópénz is hamisan cseng mindaddig, amíg véglegesen ki nem kopik a politikai forgalomból. Rögzítenünk kell, hogy a főváros és a vidék homlokegyenest ellentétes választási eredményei nem jelenthetnek végzetes szembenállást és kettészakadást. Kétségtelen, hogy a 32 fővárosi választókörzetből a baloldal 28-at, a Fidesz pedig négyet nyert meg, ugyanakkor a vidéki 144-ből a Fidesz 91-et, a baloldal pedig 53-at; de ennek megvan a magyarázata, és az árok nem áthidalhatatlan.
A kampány során többször elhangzott, hogy sokan voltunk, de mégsem voltunk elegen. Lássuk be, hogy a távol maradók jó részét – sajnos – mi vadítottuk el magunktól. A polgár ugyanis nemcsak történelmi és társadalmi helyzet és értékrend, hanem életmód és stílus is. A „kudarc” egyik okaként többen és indokoltan emlegették az elkövetett stílushibákat, de jó lenne, ha most megállnánk ennek elismerésénél, és a hibákat feltáró, önmarcangoló lelkiismeret-vizsgálatot meghagynánk a titok védelmével bélelt belső gyóntatószékeinknek. És nem a kárörvendésre hajlamos nyilvánosság előtt, hanem a saját köreinkben vizsgálnánk meg részletesen és őszintén az elkövetett hibákat, és vonnánk le a jövőre vonatkozó tanulságokat.
Már előre szeretném azonban kérni, hogy a hibák közül iktassuk ki a „médiahatalom” megszerzésének elmulasztását. A média ugyanis nem hatalom vagy erőszak kérdése. Napóleon annak idején még nyugodtan kijelenthette, hogy „a sajtó irányításához csak ostor és sarkantyú szükséges”, a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának virágzó korszakában azonban a kommunikáció és a PR roppant költségigényessé vált. A média működtetéséhez pedig a Montecuccoli által annak idején a háborúval kapcsolatban megfogalmazott három dolog szükségeltetik: pénz, pénz és pénz. Inkább néhány, állítólag nekünk elkötelezett és lekötelezett vállalkozót kellene megkérdezni arról, hogy „életünket és vérünket” hangzatos megajánlása mellett például Soros Györgyhöz hasonlóan hány zabszemet tettek le egy mellettünk álló médium hatékony támogatására.
Jó lenne tehát, ha a hibák feltárása és a jövő útjának egyértelmű kijelölése rövidesen megtörténne a belső műhelyekben, s a harcot megvívó képviselőcsoport is döntene a követendő magatartásról, hiszen az alakuló ülés miatt az idő sürget, és a döntés halaszthatatlan. Dönteni kell arról, hogy a jövőben leckét adunk-e a baloldalnak a konstruktív ellenzékiség valódi tartalmáról, és az öncélú nemek helyett igent mondunk-e a polgárok javát szolgáló javaslatokra, vagy ránk kényszerítik az általuk az előző négy évben alkalmazott ellenzéki magatartást, ami végül a kormányozhatatlanságot és a parlament feloszlatását, az új választások kiírását eredményezheti.
A jövő szempontjából azonban egyről soha ne feledkezzünk meg: a polgári Magyarország nem egy elbukott álom, hanem változatlanul egy fénylő gondolat és megvalósítható terv. Ennek érdekében féltve őrizzük a lángot, és ne hagyjuk kifulladni a Testnevelési Egyetemen, a Kossuth téren és a Műegyetemnél hitből, reményből és szeretetből megszületett lelkesedés és összefogás sugárzó erejét és lendületét, mert nagy feladatok várnak ránk, és sorozatosan válaszolnunk kell az újabb és újabb kihívásokra.
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)