Temesvári Pelbárt és az égi csillagkoszorú

Jeles tudományú férfiú, de idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú ember volt – írja a történetíró Istvánffy Miklós a magyar ferences rend talán legnagyobb alakjáról, az 1435 körül sejthetően Temesváron született Temesvári Pelbártról, aki Krakkóban tanult és „borostyánkoszorúsként” (baccalaureatus) végezte el a híres egyetemet. 1480 körül őt is ágynak döntötte az Európa népességét megtizedelő pestisjárvány, de túlélte a szörnyű kórt.
Csodával határos gyógyulása megerősítette hivatástudatát: úgy érezte, a Teremtőnek tervei vannak vele. Ekkor kezdte el írni első művét, a Stellarium corone benedicte Marie Virginist – A boldogságos Szűz Mária csillagkoszorúját. A mű beszédeket tartalmaz, a csillagkoszorú kifejezés pedig az égi számszimbolikára utal, és ennek megfelelően tizenkét részből áll. Írás közben arra is maradt energiája, hogy a budai ferences kolostorban teológiát tanítson. A Stellarium sikerén felbuzdulva fogott neki élete fő műve, a Pomerium (Gyümölcsöskert) megírásának. A mű címe arra utal, hogy „miképpen a gyümölcsösben különböző nemű termőfák, gyümölcsök és virágok vannak, úgy ebben a munkában is mindennemű és sokféle prédikációk, a tudománynak sokszínű virágai és az isteni titkoknak üdvösséges gyümölcsei találhatók”. A könyv az egyházi ünnepek sorát követi. Budán kezdte írni, Esztergomban folytatta – 1494-től itt volt házfőnök –, majd Budán fejezte be, ahová 1497-ben visszatért.
Bár életereje lankadni kezdett, hatalmas munkabírása nem tört meg. Újabb gigantikus művet tervezett, a Rosarium Theologiae-t (Az isteni tudomány rózsakoszorúja). Célját így összegzi: „Az isteni tudomány aranyos rózsakoszorújának nevezett munka megírásához fogtam hozzá. Amint a föld rejtett erezeteiből kiragyogó aranyércet a tűz olvasztja össze, éppúgy e munka folyamán a teológiai bölcsesség mélységeiben rejtőző finom kérdéseket s megokolásokat szent doktorok, gondos elmélyedés után a szeretet lángjával, a lelkek üdvözülésének buzgalmával rakják egybe.” A nagy munka három kötete készült el, ám a negyedik írása közben, 1504. január 22-én meghalt. A csonka kötetet tanítványa és rendfőnök utóda, Laskai Osvát fejezte be.
Temesvári Pelbárt egyszerű, világos latin nyelven fejezte ki magát. Irodalomtörténészek kimutatták, hogy „magyarul gondolkodott”, hiszen magyar szavakat is be-beszúrt a szövegbe, és mondatszerkesztésében is tetten érhetők bizonyos „hungarizmusok”. Szokták „magyar Savonarolának” is mondani Pelbártot, hiszen – ha nem is az olasz hírhedett fanatizmusával – ő is sokat ostorozta a maga korát. A régi magyar szent királyok nagyságáról elmélkedve megjegyzi például: „Ezek a mostani fejedelmek, nemesek, bárók és rektorok mind lelketlenek. Robotot, taksát csikarnak ki a szegényből, szeretik az ajándékot, az egyházi javakat elragadozzák.” Ezzel szemben például Szent László a szegényekről gondoskodott és értük harcolt.
Prédikációiba gyakran illeszt anekdotákat, tanító meséket, legendákat és példabeszédeket. Küzdött a hiszékenység, a babona ellen, és kikelt a bűbájosok mesterkedései ellen is. Szemléletét illetően Temesvári Pelbárt a középkori skolasztika és a reneszánsz határmezsgyéjén állt. Idegenkedett a humanista világiasságtól meg a reneszánsz pompakedveléstől, ám ezen irányzatok világszemlélete nem hagyta közömbösen. Igazi reneszánsz arcképet festett például a Szent Szűzről a Stellariumban: „Fejalkata kissé hosszúkás, homloka keskeny. Szemöldöke fekete, de nem nagyon sűrű. Szentséges szája vonzó és minden édességgel teli.”