Tollhegyen

Szobor egy gyilkosnak címmel cikk jelent meg minap a Népszabadságban. Tóth Ilonkáról, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc mártírhalált halt orvosáldozatáról szólt az írás – őt illette „gyilkosnak” a szerző, aki avégett háborgott, hogyan kaphatott szobrot Budapest tizenhatodik kerületében egy ilyen ember.
Aki leköpte a cikket, jól tette.
Lám, negyvenhat évvel 1956 után is meg lehet alázni a magyar forradalmat. Egy olyan korban, amikor állítólag a félelem légköre lepi be az országot, amikor állítólag mindenki aggódik, retteg a brutális hatalomtól, amikor cenzorok pásztázzák az országot…
Sekély magyarázat az egészre, hogy bizonyos Kende Péter írta a cikket, ugyanaz a Kende Péter, aki néhány hónappal ezelőtt Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét próbálta meg sárral betemetni az általa írt „bestsellerben”. (Addig erőlködött a szerző, míg a végén ő esett bele a latrinába – ide érezni a bűzét.)
Hiénák mindig voltak, lesznek is, nem ez itt a lényeg. Fontosabb ennél, hogy a kendei gondolatot maga a Népszabadság vállalta. A mértékadó napilap. „Magyarország legkedveltebb lapja”.
Gondolom, Kende literátor már hónapokkal ezelőtt leadta írását a redakciónak – akkortájt, ősszel avatták fel a szobrot –, akkor azonban azt mondta neki a szerkesztő, hová gondolsz, te Péter, nem a kora kádári időket éljük, ez még akkor sem jelenhetett volna meg… Később a szerkesztő magához intette az elszontyolódott irodalmárt, s valamivel halkabban a fülébe súgta: Várj egy kicsit, Peti, hagyd itt a cikket, mit lehet azt tudni, változnak az idők…
Hát most, a második választási forduló után megjelent a veretes cikk. (Gondolom, nem az utolsó ilyen ebben a műfajban.) Lesz itt még könnyfakasztó Marosán-portré, emberarcú Biszku-interjú, őszinte beszélgetés Bauer Miklóssal és így tovább…
Szabad ország, szabad sajtó. Szabad Nép.