Tollhegyen

Nem irigylem a biztonsági őrző-védő embereket, vasárnap óta utálja őket az egész ország. Magam Simon Tibor halálát megelőzően sem kedveltem igazán a kopaszra nyírt, kigyúrt legényeket, akiknek legtöbbje (tisztelet a kivételnek) úgy jár-kel, pózol a szolgálati helyén, mintha, teszem azt, ő fújná a passzátszelet, meg a napkeltét is vele kéne egyeztetni. Ehhez képest sokuknak inkább az alanyt meg az állítmányt kéne egyeztetniük, ami legalább ilyen macerás.
Nem jött jól a szakmának, hogy ez a néhány brutális előember agyonütött egy homo sapienst. Hiába határolódnak most el a különféle biztonsági cégek az agyonütő kollégáktól, ott marad homlokukon a bélyeg. A világ már csak ilyen. Párhuzamot von. Összemos.
Lakik itt a szomszédunkban egy taxisofőr ember. Valamilyen Bélának hívják (errefelé mindenki Béla, én még ilyet nem láttam), végtelenül rendes ez a Béla, éjjel kettőkor is áthívható szekrényt cipelni, elakadt autót tologatni, boldogan jön, el nem fogad semmit a világon. Holott taxis. Ugyanabban a szakmában dolgozik, amelyikben a repülőtéri hiénák, a pályaudvari simlisek, az éjszakai lejmolók. Ez a Béla azonban nem ilyen, mégis vinnie kell a vállán a szakmára szabott súlyos előítéletet.
Vagy itt van a skodás Józsi, az autószerelő, ugyancsak az utcában. Állítom, embert még át nem ejtett, de ő is cipeli magával a szakmai előítéletek keresztjét. Mert hogy autószerelő, vagyis – a népi megfigyelések szerint – sumák. Olyan, aki fölszámolja még a húszezer forintos kuplungtárcsát is – miközben csak biztosítékot cserélt.
Nehéz dolgok ezek. A besározódott szakmáknak önmagukban kellene megtisztulniuk. A jóérzésűeknek kiszorítaniuk maguk közül a gonoszokat. A jó taxis vágja bátran orrba a rosszat, a jó szerelő kergesse ki a műhelyből a szakma bitangját. A jó őrző-védő pedig a pálya tisztességét is őrizze-védje, hogy élve maradjanak a Simon Tiborok.