Ütötték, vágták és bontották

A ház a Ménesi úton nem múzeum. Az egyik legfontosabb magyar építész otthona volt, s hogy látogatni lehet, a család érdeme. Az ő ambíciójuk, ami múzeumfélét teremtett a falak között, mert mások nem tartották fontosnak, hogy Medgyaszay István hagyatékát megmentsék, és közszemlére bocsássák.
Magyarországon csak papíron van, tehát nincs építészeti múzeum. Ahogy építészeti kultúra sem igen létezik. A két „nincs” egymásból következik. A legnevesebb magyar építészek alkotásai, ha megvalósultak nagy nehezen, ma pusztulnak, terveik és hagyatékuk pedig kallódik szerteszét.
Lekapni hát a sapkát, amikor belépünk Medgyaszay István házába! Nem akárki előtt tisztelgünk.
Nincs kinn a falon, pedig kinn lehetne a következő idézet:
„A népek világküzdelmében csak erős és eleven kultúrával tarthatjuk felszínen magunkat. Ebben érintkezik a nemzeti cél a magasabb örök emberi céllal. Az eleven kultúra nem élősködik az idegen, elmúlt korok művein, hanem újat alkot a maga életéből, a maga lelkéből valót.
Alkossunk hát mi is újat, a mi népünknek valót, a mi népünk formakincséből, és formáljuk azt a mi lelkünk szerint. És mindenekelőtt legyünk őszinték érzésben, formában, anyagban. Kevés szavú a nép igaz fia, férfiasan hallgat, de ha megszólal, értelmes és szabatos, vagy ragyogó virágos, mint a Kelet költészete.”
A tőle való idézet azért hiányzik a Ménesi úti házból, mert sok mindent világossá tenne. Nemcsak Medgyaszay utóéletét, hanem korának építőművészetét. Elképesztő ugyanis az igyekezet, amivel némely zsurnaliszta és építész szakíró hadakozik a magyar stílus ellen. A kardot félszázada forgatják, s ha még csak forgatnák. De pusztítanak is.
Ékes példa erre a veszprémi színház, Medgyaszay pompás épülete. A műemlékesek a hetvenes évek végén nekiálltak „korszerűsíteni”. Most ne foglalkozzunk azzal, mennyi gazemberséget követtek el az elmúlt fél században e szó jegyében. Maradjunk annyiban, hogy a színház egyetemi tananyag lehetett volna. A hallgatóknak bebizonyítaná, igenis lehet modern anyagokkal: vassal, betonnal és üveggel művészien bánni, s nem szükségszerű, hogy ezek alkalmazásából derékszögű borzalmak szülessenek. De hát a veszprémi színház ezt már nem példázza többé. Olyan lett a beavatkozás után, mintha egy Chopin-mazurkát zongora helyett szájharmonikán játszana el valaki: megcsúfolása a művésznek.
Medgyaszayra és arra, amit képviselt, főleg Major Máté haragudott. Ez az építész szinte imádta Gropiust, a Bauhaus német mesterét. S minthogy gondolkodása vulgármarxista reflexekkel volt tele, a magyar stílust – Lechner, Kós, Zrumecky és emberünk munkásságát – vadhajtásnak tartotta, amit le kell metszeni. Metszegette is serényen, ráadásul ez a szellem hatotta át egyetemi előadásait is.
Furcsa eredményre jutnánk, ha összevetnénk egyszer Major Máté építészetét Medgyaszayéval, és azt, melyikük milyen sorsot élt meg negyvenöt után. Major katedrát kapott és Kossuth-díjat, Medgyaszay társbérlőket. Néznie kellett, lakói hogyan teszik tönkre házának gyönyörű tereit: falakat húztak, ablakokat vágtak – a tanács mindre engedélyt adott.
Nehéz erről indulat nélkül szólni, még nehezebb leltározni a károkat.
A magyar stílusú építészet legjobbjainak sok munkája a határokon túlra került Trianon után, amit próbált elviselni az ember. De mi a teendő, ha az új határokon belül is kutyául bánnak velük? Erre sehol nincs példa.
Medgyaszay százhuszonöt éve született, előbb a pesti, aztán a bécsi műegyetemen tanult, majd Otto Wagner mesteriskolájának hallgatója lett. Az osztrák építész a szecesszió egyik legnagyobb mestere. Ez a stílus, mely „kivonulást” jelent, s célja az volt, hogy a művészetet belevigyék a mindennapi életbe, a korábban említett építészek révén egyfajta magyar ízt kapott. Ezért negligálták utóbb.
Kiűzőinek indulata olyan hatalmas, hogy Wagnert se kímélik. Az Európa-szerte ünnepelt osztrák mesternek van egy alkotása a magyar fővárosban is: a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga. Tessék elmenni, és megnézni, milyen állapotba került. A szél ki-bejár kapuján, benn mindent ellep a kosz, a szemét.
Medgyaszay eredeti tehetsége a századforduló után rögtön kitűnik, s ez a magyar szecesszió gödöllői helyfoglalásában döntő szerephez juttatja. Ő építi meg azt a két házat, melyben Nagy Sándor, a festő és Belmonte, a svéd iparművész lakott. Az épületek finom egyszerűsége, az otthonos belső terek és a modern szerkezet láttán az ember nem is hiszi, hogy százévesek. Sorsuk döbbenetes.
A Belmonte-házba negyvenöt után beköltözött egy kátéesz, s ahogy az kátéeszéknél szokás, dűtöttek, borítottak, építettek, bontottak: ma már rá sem ismerni az épületre. A Nagy Sándor-háznak más sorsot szánt a szocialista idő. A művész teljes hagyatékával átmeneti szállása lett kezdő festőknek, kézműveseknek, akik sok barátjukat látták szívesen. A vendégek jól érezték magukat, olyannyira, hogy emlékül hol ezt vitték el, hol azt tették zsebre, s mikor a város felocsúdott, már alig volt mindabból, ami a gödöllői művésztelep szellemét ideidézné.
Nem járt jobban Medgyaszay rárosmulyadi sírtemploma sem. A határon túlra szorult gyönyörű épület ugyanúgy szimbóluma a magyar stílusnak, mint Lechner vagy Kós épületei, mi több: azoknál korszerűbb technológiával épült. Anyaga vasbeton, kupolájának héjszerkezete pedig példa nélküli az akkori Európa építőművészetében. 1910 szeptemberében készült el és Trianon után se esett baja. Átvészelte a negyvenöt utáni belharcokat és forradalmakat, mindenféle kommunista túlkapást, mígnem eljött 1993-ban a szétválás, és Szlovákia önálló állam lett.
Hogy a festékipar túltermelését akarták levezetni, vagy a betonra kent kék szín hatását vizsgálni, ma már nehéz megmondani, mindenesetre a szlovák atyafiak nekiestek a templomnak. Nem viselték jól természetes színeit. Kívül kékkel mázolták le, belül sárgával, s mivel maradt még némi kulimász a vödörben, kiszínezték az oltár kőből készült domborművét is. A magyar kultusztárca (miniszter: Fodor Gábor) hallgatott. A szomszéddal jóban kell lenni, kerül, amibe kerül.
Madárcsontú, idős férfi áll mellettem, felhevülten sorolja az utókor vétkeit. Bartha Zoltán ő, Medgyaszay István veje. Levelet mutat, Orbán Viktornak címezte, azt írta benne, hogy meg kéne építeni a Gellért-hegy tetejére a nemzeti panteont, az omladozó osztrák jelkép, a Citadella helyére. Mert, kérem, hallottam, hogy Rajk és Bauer szállodát akar oda, s ha ők jutnak hatalomra, meg is csinálják, mert ők csak azt nézik, miből lesz pénz. Látja ezt az építészeti csodát a falon: Medgyaszay munkája 1903-ból. Hogy megvannak-e a tervrajzai? Az utolsó szálig. Másnap felhívtam Makovecz Imrét, mit tud a dologról? „Anynyit, barátom, hogy az ilyen épületért akár ingyen is dolgozom.”
Ilyenformán vagyunk 2002 áprilisában: az egyik pénzt akar csinálni valamiből, a másik meg munkáját és tehetségét ingyen odaadja érte. Lehet választani!

A Medgyaszay-emlékház címe: 1118 Budapest, Ménesi út 59/B. Telefonszáma: 385-3644. A látogatáshoz előzetes telefonjelentkezés szükséges. A belépés ingyenes.