Zavar vagy nem zavar?

Mire kell figyelni az iskoláskorú vagy még fiatalabb gyerekek nyelvi, anyanyelvi képzésénél? Mind a szülőnek, mind a pedagógusnak, s nemcsak a magyartanárnak vannak feladatai. A szülő és esetleg óvónő veheti észre legelőször, ha a gyermeknek beszédhibája van. A gyermek beszédének figyelése köztudottan minden szülő számára kedves foglalatosság, figyeljünk tehát arra is, hogy milyen a hangképzés. Az erős, kirívó beszédhibákat bármelyik szülő fölismerheti: ilyen az r hangok rossz képzése, a selypítés-pöszeség, vagyis főként az s, sz, c, z hangok nem szokásos, kellemetlen mellékzöreje; s ilyen a gyakori beszédelakadás, a dadogás vagy ennek ellentéte, a túlzott hadarás is.
Hogy ezek közül melyik a logopédiai, azaz a beszédtanárra vonatkozó eset, nem a mi dolgunk eldönteni. Ha fölvetődik valamilyen beszédhiba gyanúja, kérjük az óvoda vagy az iskola segítségét – segíteni fognak általában maguktól is. Csak megnyugtatásul teszem hozzá, hogy Magyarországon fejlett logopédiai, beszédtanári hálózat van; elérhető, mindenki számára igénybe vehető. És még valamit: a beszédhibák túlnyomó része a 18-20. életévig bezárólag nagyon eredményesen javítható. Nem azt írtam, hogy gyógyítható, mert nem szeretném azt sugallni, hogy a beszédhiba egyértelműen orvosi eset lenne. Sokkal inkább pedagógiai. S erre is igaz: minél korábban kezdik a beszédjavító gyakorlatokat, annál gyorsabb és sikeresebb az eredmény.
Harminc éve, amikor általános iskolás voltam, még semmit sem hallottunk a diszlexiáról és a diszgráfiáról, az olvasási és írási zavarokról. Ma már mindenki ismeri ezeket a fogalmakat, s egy kicsit túl is értékelik. Hallani olyan adatokat, hogy a mai iskolások nagy százaléka diszlexiás vagy diszgráfiás. Itt is érdemes megnyugtatással kezdeni: nem minden olvasási és írási zavar jelent diszlexiát vagy diszgráfiát. Nagyon jól emlékszem, hogy kezdetben magam is milyen nehezen tanultam meg összeolvasni a betűket, sőt ma is (ha nagy ritkán kézzel írok) a v helyett néha f-et vetek a papírra, s ilyenkor nem bosszankodom, hanem csak nosztalgikusan elgondolkodom az idő múlásán. Arról már nem is szólok, hogy a számítógép billentyűzetén sem találok meg mindig minden betűt, írásjelet…
S hogy ez nagyon sokunkkal így van, példaként álljon itt Döbrentei Kornél visszaemlékezése:
„Az milyen betű – mutatott (apám) az L-re. Lö – mondtam. Remek. És ez? Ó. Kitűnő. Akkor mondd egybe a kettőt! – Löó! – vágtam rá lelkesen. No nem egészen, közölte apám türelmes mosollyal, mint aki tisztában van azzal, hogy az előbbi válasz csupán véletlen félreértés. Gondold át még egyszer! Ez milyen betű? Lö. Pontosan. És ez? Ó. Nagyszerű! Akkor együtt a kettő? Lázasan gondolkodtam. Nem értettem, az előző válasz miért nem volt jó. Nem vitás, az lö, az meg ó. Hátha csak próbára akar tenni apa, hogy biztos vagyok-e a dolgomban. Löó! – vágtam rá határozotttan. Apám arca idegesen összerándult…”
A kisfiú nemcsak apját, hanem a sokkal türelmesebb nagyapját is kikészítette a löóval – mai ésszel azt mondanánk, diszlexiás volt, és kezeltetni támadna kedvünk. Ezzel szemben mindenféle különleges módszer nélkül a betűk mestere, kiváló költő lett belőle. A tudomány megállapítása szerint a betűk rendszeres összekeverésének nagyobb százaléka kell ahhoz, hogy valóban külön tanításra szoruljon a gyerek. Egyébként vannak a diszlexikás és diszgráfiás gyerekeket tanító iskolák is.
Nem árt a tanítók és tanárok figyelmét arra fölhívni: ne mellőzzék a nyelvtanórákat! A tudatos anyanyelvi, nyelvi készségek sok más területen búvópatakként térnek vissza: nemcsak az idegennyelv-tanulásban, de az illőbb, szabadabb, választékosabb írásbeli és szóbeli megnyilatkozásokban, de akár egyéb, kreativitást igénylő tudásformákban, a logikai-filozófiai műveltségben is. Ne feledjék: a jó kommunikációs készség társadalmi sikert jelent – persze ez természetesen nem csak a magyartanár feladata, de ennek tudatosítása föltétlenül.
Még valami: az anyanyelvi készségek tanulása sohasem lehet lezárt folyamat, és nem korlátozódik csak az iskolára. Itt is érvényes az élethosszig való tanulás eszméje. Sokszor szoktam idézni a nemrég elhunyt Panek Zoltán mondását: „Anyanyelvünket csak együtt tudhatjuk jól!”
A beszéd- és nyelvi készségek terén két dologtól föltétlenül tartózkodjunk. Nem jó a nemtörődömség, de nem szükséges a túlzott féltés, félelem sem. Ha nem vagyunk biztosak valamiben, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, hanem forduljunk szakemberhez, először is a tanítókhoz, tanárokhoz.