„Eszméket kizárólag gerinccel
együtt lehet törni.”
E. P.: Harmonia caelestis
Az egész édesanyám telefonjával kezdődött. Hogy láttam-e a tévét. Nem láttam. Hogy miféle viselkedés az, hogy E. nem jelenik meg a saját könyvbemutatóján. Lehet, hogy marketingfogás, feleltem. Micsoda?, kérdezte anyácskám. Reklámhúzás, mondtam. Akkor is. Nem úri dolog, mondta édesanyám.
Eszembe jutott, hogy „bezzeg korszakok” is voltak a családunkban. Volt Ördögh-, Bereményi- és Esterházy-korszak is. Ha már, akkor miért nem úgy, mint ők. Édesapám olvasói levélben (álnéven) kritikát is írt volt, ha jól emlékszem, a Termelési regényről (?), amelyet én nyújtottam át P.-nek, aki akkoriban a barátom volt. Nevettünk. Kiröhögtük az én becsületes édesapámat. Mind a három Bezzeg a barátom vala valamikor.
Semmit nem tudtam a Javított kiadásról, de örültem, hogy végre ismét társadalmi ügy lehet egy könyv a rendszerbeváltás óta. Elolvasni nem akartam. Mindig megvárom, hogy eljussanak hozzám a könyvek, amelyekről az emberek beszélnek. Hát ez elég gyorsan eljutott.
Kész röhej, de én voltam az első, aki azt mondtam P.-nek, hogy neki családregényt kell írnia. De hát miért pont nekem?, kérdezte P. Mert a te családod története Magyarország története, feleltem, mit se tudva arról, hogy néhány év múlva nekem kell előbb családregényt írnom. (Úgy látszik, egyikünk se akarta elsőre.) Aztán P. megjelentette a Bevezetés a szépirodalomba című valamit, amiből kilógott a lóláb: összeragasztott kisregények voltak. Nem lett belőle nagyregény. Ahhoz más kell. Mondjuk, kilenc-tíz év. És P. megírta a maga családregényét. Nagyot szólt. Keserves közjáték: le kell adni a levonatot a nyomdába, közben megtudjuk, hogy az apánk besúgó volt. Spion. Spicli. Spigó. Vamzer. Susogó. Kagyló. Furulya. Pacsirta. Köpőcsésze. Szaglár. Fül. Tégla. Júdás. Áruló. P. leadta a nagyregény korrektúráját. Nem írta át. Mert hát kilenc év munkája… Nincs min csodálkozni. Egy profi nem tehet mást.
Borzasztó lehet, ha valakinek unalmas apja van. Ha az embernek nincs jó apja, alkot magának egyet. Írta Nietzsche. De mit tehet egy „spiclifi”, sőt spiclify? Jegyzeteket készít az apai feljegyzésekhez, magyarul feljelentésekhez. Én meg az ő jegyzeteihez fűzök kommentárokat. Jó ez? Itt nincs jó megoldás. Az is ciki, hogy E. folyton úgy utal a családregényére, mint eleve ismert dologra, csak „H. C.”-ként emlegetve művét. A máris „naplóregényként” tisztelt mostani írás fontos lehet a szerző számára: terjedelme eléri a nagyregény kétötödét.
„… eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem. (…) Lehet-e ezután írni. Ez érdekel. Semmi más. Illetve: nem tudom. [Lehet, írni. Hogy beszélni lehet-e, azt nem tudom.]”
Miért ne lehetne írni? Azt a kérdést azonban föl kéne tenni, hogy vajon az ember apjának volt-e köze az ember pályakezdéséhez, legalábbis nem vetül-e árnyéka reá. Még akkor is, ha az ember tehetséges, mint a nap.
„Elárult minket, magát, a családját, a hazáját.”
Tragikusan pontos.
„Én se jutottam volna az iratokhoz, ha nem volnék kivételezett helyzetben.”
Kínosan pontos.
Ami a veréseket illeti, attól még nem biztos, hogy ügynök lesz az ember. Csurka gyakori fölemlegetése sem igazol semmit. Mint Az esztéta című „száraz regényében”, valójában memoárjában Csurka István leírja, ő is aláírt, de nem jelentett. Így lehet, mert engem se adott föl, pedig megtehette volna. Hrabal és Bódy Gábor se segít. E. tudja, és le is írja ezt. A négy gyerek se elég ok, ezt maga a szerző mondja ki a maga négy gyermekével, akik bizony nem lesznek boldogok ettől a könyvtől, szegények.
A könyv szép szomorúan, irgalmatlan iróniával, időnként káromkodásokban kitörő indulattal bemutatja, hogy a Csanádi fedőnevű, kedvetlen és használhatatlan jelentéseket adó beszervezettből hogyan lesz titkos megbízott (aki már önként és dalolva), majd (1980-as nyugdíjazásáig) a katonai elhárítás kéme. „Foglalkozva lett vele.” Hát persze.
A szerző megjegyzései: „Nyomják, nyomja magát bele, centiről centire a szarba.” „Ez az igazi deklasszálódás. Kezdhetünk egy új ötszáz évet.” „Istenem, milyen jó lenne, ha mindezt csak kitaláltam volna. Poétikailag is minden passzol, a nem-fikció mint fikció stb.” (Közben önmaga emlegeti a farkast kiáltó pásztorfiú esetét.) „Milyen természetes, normális hangfekvés. Se félelem, se gazsulálás, egy önérzetes munkatárs.” „Te szemét. Áruló Ocskay. Új szintre értünk.” „Lassan már élvezi is, újabb szint.” „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét, és nem bánta meg azt, hogy lelkének sötétebbik fele legyőzte őt.” „Ismétlés: hogy lesz ebből katharzis? Megmondom. Ebből most nem lesz katharzis.”
Közben tudjuk, hogy: „Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom, meg azt, ez már következmény, hogy az ún. valóságot tekintem valóságnak (nem a nyelvet), és ahhoz leszek hű. – A szegény kis realista klapec nyöszörgései ciklusból.”
E.-nek jól áll a realizmus. Mindig is jól állt, ha ezt választotta. (Ezt kellett választania.) Az már mellékes körülmény, hogy az ember (párdon: az író) átveszi a jelentések írójának stílusát. Az ügynöki és az írói munka (alapállás) különben sincs messze egymástól. Csak, miként E. leírja, Mándy a Művész presszóban Istennek jelent, Esterházy Mátyás (művésznevén Csanádi) meg a tartótisztnek. Az sem véletlen, hogy többes szám első személyt használ sokszor, mintegy nyelvileg osztozva a felelősségben. Van, hogy a barnával szedett alapszöveg (jelentések) helyett a megjegyzések lesznek barnák. De hát ezek írói fogások. A legkegyetlenebb az, amikor leírja: nem is az bántja, hogy a neve lejáratódik, hanem az, hogy olvasókat veszíthet.
Minél jobban belebonyolódunk az ügynöki jelentésekbe, annál inkább látjuk, hogy ez is csak írói alapanyag. Minden az, sajnos. Minden azzá válik. De mikor E. leírja: „Unom”, akkor már az olvasó is rég unja. Ez a könyv egyetlen hibája. Ő unhatja, de én nem. Undorodtam, miközben olvastam a könyvet. Ha ez volt E. célja, elérte.
Végül is E. megtehette volna, hogy összehív egy sajtóértekezletet, és kitálal. De akkor adta volna csak igazán mások kezére édesapját. Azt E. is tudja, hogy minden, amit az ember elárulhat, az a saját lelkiismerete, nem a hazája, nem a családja, nem a barátai. Nem akarom mentegetni E.-t, ezt megtették helyettem számosan és azonnal. Nem hiszem, hogy E. örülne ennek. Aki most E.-t sajnálja, annak az ő szemében anynyi. A védők kara téved. Miként Betűnevű Gazsi is, aki szerint „E. P.-nek mint regényírónak jól jött ez az iszonyat, végét szakasztotta (vagy elejét vette) költészete megkövülésének, megmárványosodásának”. Aztán egy kis seggnyaló: „Innen csak egy kis munka belátni, bárkiből lehet spicli és ezzel összefüggésben, hogy »nem kötelező besúgónak lenni«. Mert e két alapelv között nincs akkora távolság, mint elsőre hinnénk.” Anyád, írná E.
Az utolsó telefonbeszélgetésben, amely P. és köztem zajlott, megmondtam neki: nem tesz jót egy írónak az, hogy ha tüsszent egyet (más szót használtam), azt is berámázzák. „Elúrhodott rajtad, Nagyfőnök, a kevélység”, írja most E. Hm. E. tényleg az lenne, akinek Radnóti Sándor ámítja, „nemcsak az egyik legnagyobb, hanem az egyik legokosabb írónk”? Radnóti írja azt is: „E. hatalmas tehetségéhez nem tartozik a történet kitalálása.” Micsoda félreismerés, istenem.
De nem csak ájult áhítat van. Paul Lendvai például azt mondja a könyvről, amelyet nem olvasott: „… a következményeiről biztos vagyok: hírnevét és bankszámláját tovább fogja gazdagítani.” Hankiss Elemér szerint egyikőnk se ítélheti meg a saját apja tetteit. Olyanok is akadtak (szóban, írásban nem), akik irigyelték E.-től a témát. Ezek azok a szemetek, akik elkívánják tőlünk anyánk, szerelmünk halálát is. Hogy az hogy megdob bennünket! Ezeknek a tetveknek nincs könyörület. Rohadjon meg az, aki irigyli P.-től ezt a mostani magányt és fájdalmat.
Írói szolidaritás is van a világon. Hogyan is írta jó Császár István? „Akiből ennek az átérzése hiányzik, az dögöljön meg.” Ő persze arról a felelősségről írt, „amivel mindenki rendelkezik azáltal, hogy az élet olyan is lesz, amilyennek ő éli.”
Nem számít, ki volt az apám, az számít, akire én emlékezem. Ezt egy közepesnél kicsit rosszabb amerikai költőnő írta le, de ettől még igaz. Mindazonáltal, ha még egy regény következik az apa utolsó tizennyolc évéről, és kiderül, hogy ez a könyv csak a második csavarás volt, kamu az egész, fölülbírálom magam, és törlöm még egykori barátságunkat is P.-vel. Delete.
Két új program indul a fiataloknak, több tíz milliárd forinttal támogatja őket a kormány
