A diktatúra gyermekei

Tönkreteszi a diktatúra a lelkeket. Hazuggá és képmutatóvá tesz. Megszüntet és felszámol minden normális értékrendet, helyére tülekedve megérkezik egy olyan „rend”, amely nem más, mint az anarchia és világtagadás totális felforgatóereje. Nyomán pusztulás és szenvedés terem, sivatagot hagy maga után a lélekben és az emberi környezetben.
Azok, akik megélték a kemény, majd a puha diktatúra korszakát, tökéletesen tisztában vannak annak mibenlétével, és egyfajta túlélési taktikára, önvédelemre tettek szert, amely – így vagy úgy – kimentette őket a lélek halálát követő törvényszerű elmúlás örvényéből. Akik azonban már egy relatíve demokratikusabb rend gyermekei, azaz a késői, hanyatló kommunista érában eszmélkedtek, nem rendelkeznek ugyanezzel, hiszen akkor már nem nekik, hanem a szétesőben lévő „rendnek” kellett védenie magát. Miközben folyt a szabad rablás, az emberek a szellemi felszabadulás élményére koncentráltak, a harácsolók viszont a gazdasági erők megkaparintására. Ezért született az a visszás helyzet, amely mindmáig sújtja mind a magyar, mind a többi európai posztkommunista társadalmat.
Annak okán beszélek erről, hogy az idei választási eredmények vészjósló perspektívát nyitottak, és ezért számvetésre késztetik mindazokat, akik még felelős módon gondolkodnak hazánk sorsáról. Két konok és szívós erő feszül egymásnak, miközben sorsunkat meghatározni készülnek. Az egyik restaurálni próbál egy elavult rendszert, amelyről már a rendszerváltozás hajnalán kiderült, hogy számunkra idegen és nem működik. A másik fiatalos lendületet (és fejlődést) biztosít hazánknak, és biztos kézzel vezet azon az úton, amelyet európai emancipációnak neveznek, lévén, hogy haladó hagyományokat ápol, és pozitív fogadtatásra talál azok oldaláról, akik felé halad. Ennek neve liberalizmus, de nem a manapság elcsépelt és szitokszóvá fajult tendencia, hanem a klaszszikus értelemben vett szabadgondolkodás, amelyet nem zár korlátok közé semmiféle pártérdek, épp ellenkezőleg: mindig haza és haladás a vezérfonala, bármilyen korban.
Miközben szemlélője és résztvevője voltam azoknak a történéseknek, amelyek hazánk történelmében ebben a században meghatározók lesznek, a korábbi lelkesedés után rá kellett ébrednem, hogy ezek a „fiúk” egyszerűen védtelenek mindazokkal a praktikákkal szemben, amelyeket mi fél évszázadon keresztül alaposan kiismertünk. A legalapvetőbb hiba azonban az volt, ami a mai értelmiségi létet is meghatározza: a két fél elbeszél egymás mellett, a szívére hallgat (mások, ki tudja, kire és mire), s közben nem tanul az ellenoldalon állóktól. Az óságos elveket vallók abban nőttek fel, hogy nekik fiatalkorukban mindig arra kellett várniuk, hátha valamelyik öreg káder megbetegszik, meghal, és akkor ők is lehetőséghez jutnak. Visszatekintve a gerontokrácia uralmi rendjére, erre természetesen többnyire igen hosszú ideig voltak kénytelenek várni. Közben ők is korosodtak, felejtettek, a fényes, ifjúkori terveiket pedig elfújták a fényes szelek. Porrá, semmivé lettek, karrierizmussá, érdekszövetségekké fajzottak, ad acta tehetőkké váltak. Mikor a fiatal generáció színre lépett, valóban át is lépett mindazon az eszmei romhalmazon, amelyet az „öregek” generációja maga után hagyott. Saját, kész világa volt, és annak rendje-módja szerint érvényesíteni kívánta, egyfajta új reformkort hozva ezzel hazánk történelmében. Mire a milliárdos új „uradalmakat” kreáló pártelit észbe kapott, felnőtt az ifjú nemzedék, és megállíthatatlanul haladt a maga útján, figyelmen kívül hagyva azt a korábbi „rendet”, hogy nekik is várniuk kell sorukra, míg az előttük levő soros korelnökök kivesznek vagy nyugdíjba vonulnak. Több parlamenti cikluson át ívelt az a lendületes és kitartó fejlődésvonal, amely a fiatal demokraták jelenlegi arculatát alapvetően meghatározza. Alapelve semmiképpen nem az öregeké, akiknek gyakorlati politikáját a „felfelé nyalni, lefelé taposni” nem éppen nemes eszménye határozta meg. Az Orbán Viktor és pártja által képviselt erő nemzetet formált az addig arctalan tömegekből, amelyek egyértelműen nyilvánították ki április 13-án ezt a szándékukat. Összevetve az ellenoldal kampányával, egyértelműen megállapítható, hogy míg a nagyapa-nagymama korban lévő volt pártállamiak tömegeket aktivizáltak militáns módon, a legnemtelenebb eszközöktől, a rossz emlékű hajdani korteshadjáratok hagyományaitól sem visszariadva (gulyásosztás, boros- és pálinkáshordók meggyőző eszközét bevetve, a pártelnök nyilatkozata szerint a győzelemért bármilyen eszköz megengedhető), addig a fiatalok a nemzetet szólították meg. Ezt annál inkább is megtehették, mivel ők maguk járták elsőkként azt a sokáig járatlan utat, amely idáig vezetett.
A rivális pártok épp ebből tanulhatnának. Nem majmolva az általuk hangzatos szólamoknak vélt nemzeti eszmét, az egységet, amelyet úgymond ők kívánnak megteremteni. Ha kampányukat nézzük, hogyan is? Szennyirodalmat, rágalmakat bevetve az ellenségnek tekintett pártvezér Orbán Viktor ellen, méregdrága óriásplakátok visszataszító mondandójával, feléleszteni próbálva a hajdan általuk terjesztett önlesajnálás, önmegvetés magyarellenes eszmeiségét, ugyanakkor – saját program, önálló mondanivaló híján – egy az egyben átvéve, lenyúlva a polgári oldal által már megvalósított eredményeket és kitűzött programokat. Importálva a harcias közel-keleti kampánytechnikát, amelynek eredményét nap mint nap láthatjuk a televízió rémhíradóiban. A magát szociálliberálisnak valló oldalnak tehát abban (is) volna tanulnivalója, hogy ne idegen eszményeket ránk erőltetve próbálja elfogadtatni vagy legalább elviseltetni a tulajdon elképzeléseit, hanem a mindenkori igényekhez alkalmazkodva, és a népet szolgálva, nem leigázva akarjon uralmat gyakorolni, egyébiránt mindig, minden korban értetlenségre és népszerűtlenségre fog találni.
A jelenlegi adott helyzetben mindenképpen tudomásul kell vennie mindkét félnek, hogy legfeljebb róka fogta csukát játszhatnak négy éven át. Egymást felőrölni nincs értelme, mert akkor az egypárti diktatúra kora jönne el, ami semmiképpen nem fogadható el egy jogállamban. Ha a demokratikus játékszabályokat nem tartják be, az EU-csatlakozás egyre távolabbi időpontra tolódik. Ha nagy belharcok lesznek, ha ismét cenzori elvek érvényesülnek az újságírásban, a könyvkiadásban és a kultúra más területein, nem leszünk szalonképesek, és könnyen megkaphatjuk a balkáni jelzőt a gyakran amúgy sem túl szívélyes befogadóktól.
A jobboldali erők tanulhatnak szervezést és fegyelmet, igaz, nem egy az egyben kopírozva azt a szinte ész nélküli engedelmességet, amely a baloldaliakat jellemzi feljebbvalóik iránt. Idealizálni természetesen túlzás volna, mert hiszen tudomásunk szerint gyakorta igen komoly belharcok dúlnak mind a szocialista, mind a szabad demokrata párton belül. Mindenképpen megfontolandó az a tapasztalat, amelyet a második fordulóban szerzett a fiatal csapat: ha az ellenfél durva, nem érdemes kesztyűs kézzel bánni vele, mert az ököljog képi világán felnőtt nemzedékek, valamint a lelkileg megnyomorított tömegek hajlamosak azonosulni a nemtelen vádakkal, amikor a sértett fél nem védi magát.
A két oldal harca úgyszólván törvényszerű. Mindenképpen el kell döntenie a nemzetnek, hogy folytatja a minden jel szerint elkezdett megújulás útját, vagy vissza kíván hullani egy rég elavult rendbe, egy soha meg nem valósult, meg nem valósítható eszmevilágba. A döntést viszont mindenképpen a nemzetre kell bízni, nem pedig nemtelen eszközök durva csatájára.

A szerző író, újságíró