A hetedik perc

„Ne várj az utolsó ítéletre, hisz az mindennap bekövetkezik.”
Albert Camus

Nyugodt ügymenetre számítottak 2000 karácsonyának másnapján a bostoni Edgewater Technology tanácsadó cégnél. A vállalat 240 dolgozójának jó része ugyanis szabadságot vett ki azon a napon, amelynek délelőttjén Michael McDermott, a vállalat 42 éves programtesztelője állig felfegyverkezve hajtóvadászatba kezdett munkatársai ellen.
McDermott hét perc leforgása alatt hét embert lőtt szitává teljes hidegvérrel, és amikor a kiérkező rendőrök fegyvereinek átadására szólították fel, röviden csak annyit válaszolt: „Nem beszélek németül.”
Az ámokfutó ügyében a múlt héten hirdetett ítéletet egy bostoni bíróság, miután az esküdtszék a védelem állításaival ellentétben úgy találta, McDermott teljesen beszámítható volt abban az időben, amikor szörnyű tettét elkövette. Hiába mesélte tehát kihallgatóinak a programtesztelő, hogy az Edgewater halljában lévő időkapu segítségével rendszeresen utazást tett 1940-be, hogy megölje Hitlert, megakadályozandó a holokausztot, a törvényszéki elmeorvos megítélése szerint a vádlott egyszerűen csak tettette elmebaját.
A hétszeres életfogytiglanira ítélt ámokfutó McDermottot az esküdtszék tehát normálisnak találta. Ha úgy tetszik, azt üzente: a hiba nem az ön készülékében van.
Az iskolai és a munkahelyi mészárlások miatti döbbenet és közfelháborodás közepette a bal- és jobboldal egyként követeli a médiából áradó „erőszakkultúra” megfékezését. A fegyvertartás szabályainak szigorítását ma már a jobboldalon is sokan támogatják az Egyesült Államokban és Európában is.
Sokan ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek a reakciók csupán tüneti kezelést jelentenek, amelynek semmi köze az igazi betegséghez. Aligha hihető ugyanis, hogy a fegyvertartás szabályainak szigorítása önmagában megakadályozza majd ezeket a tragédiákat, ugyanakkor a drasztikus korlátozás megfosztja a polgárokat attól, hogy megvédjék magukat akár az államhatalom túlkapásaival szemben is (érdekes, hogy Európában – ahol eddig is erőteljesen korlátozták az önvédelmi lőfegyverek tartását – szintén felmerül a kérdés, pedig az eddig is életben lévő szigorú szabályozás mutatja: nem itt kellene keresni a megoldást). Jogosnak látszik az az ellenvetés is, hogy a szórakoztatóipar ilyetén való megregulázása során – a nemes szándék ellenére – sérülne a szólásszabadság, az a szólásszabadság, amelynek megnyirbálására – a politikai korrektség jelszavával – most főként a baloldalon tesznek igen erőteljes kísérleteket. Kicsit sarkítva a kérdést úgy is fogalmazhatnánk: miért tartja magát a vélekedés, hogy a szabad világ által garantált két legfontosabb és önmagánál messze túlmutató jog korlátozásával megoldhatjuk azokat a problémákat, amelyek épp alapvető értékeink eróziójával vannak összefüggésben?
Nem a fogaskerekekkel van ugyanis baj (elsősorban): lassan egy egész generáció alapélményévé válik az, ami korábban csak kiválasztott keveseké volt, azon keveseké, akik a modern társadalmakban esetleg kialakuló abszurditással igazából (még) meg tudtak birkózni.
„Egy egész generáció, amely olyan munkát végez, amelyet utál, csak azért, hogy megvehesse azt a szart, amelyre igazából nincs is szüksége. […] A történelem középső gyermeke vagyunk, sem helyünk, sem konkrét célunk. Nemzedékünk életében nem volt nagy háború, sem pedig nagy válság. Az életünk a nagy válság. És a nagy háború a spirituális háború” – nyilatkoztatja ki Tyler Durden (Brad Pitt) a 2001. év kultuszfilmjévé vált Harcosok klubja című alkotásban.
Ez a mozi – a szó szoros értelmében is – húsba vágó problémával foglalkozik. Paradox, hogy biztos áldozata lenne egy rosszul értelmezett erőszakellenes intézkedéscsomagnak: a filmben pincérek, benzinkutasok vagy „fehér galléros rabszolgák” verik egymást péppé esténként Durdan „klubjában”, de legalább akkor nincsenek egyedül, amikor ütnek, amikor a padlóra kifröccsen a vér.
Merthogy máskor egyedül vannak. És ha ez igaz a 42 éves McDermottra, fokozottan igaz az iskolában lövöldözni kezdő tizenévesekre. „Ebben a hermetikusan elzárt környezetben a fiatalság kultúrája sokkal inkább magába fordul, és kevésbé kibeszélt, mint akár egy generációval ezelőtt” – írja Richard Goldstein, a Village Voice ultraliberális publicistája egy 2000 októberében írt cikkében. Az időpont azért érdekes, mert az idő tájt zajlott az Egyesült Államok történetének egyik legszorosabb elnökválasztási küzdelme, amelyben a vetélkedő pártok válasza a fiatalok fokozódó agresszivitására tulajdonképpen semmiben sem különbözött egymástól. Demokraták és republikánusok ekkor egyaránt Hollywoodot okolták az amerikai iskolákban lezajlott tragédiákért, így remélték megszerezni a gyermekükért aggódó szülők szavazatát. Az akciófilmek által teremtett igényeket meglovagoló számítógépes játékoknak is kijutott a támadásokból, és a tudósítások sosem mulasztják el megemlíteni: az iskolákban gyilkolók sok időt töltöttek komputerük előtt, és kedvenceik közé tartozott e játékok egyik speciális fajtája, a first-person-shooter (rövidítése FPS – jelentése megközelítőleg: egyes szám első személyben játszódó lövöldöző). E programok futtatásával a játékos a számítógép képernyője előtt ülve saját szemszögéből nézve vehet részt hiperrealisztikus katonai bevetéseken, a valódi fegyverek pontos másait utánzó eszközökkel.
Mielőtt azonban csatlakoznánk egy, a szórakoztatóipar vadhajtásait lenyesegetni célzó, egyébként minden bizonnyal hasznos mozgalom programjához, nem árt megfontolnunk a Village Voice idézett cikkének mondatait (amely lap egy kicsit jobb, egy kicsit szabadabb és messzemenően élvezhetőbb hazai torzszülött kistestvérénél, a Magyar Narancsnál): „Nem az erőszakos szórakoztatás piaca hajtja a gyermekeket; a dolog fordítva működik. Talán amit ez a kultúra kifejez, az az a düh, amelyet most oly sok fiatal érez. Azoknak a szülőknek, akik sejtik ezt a kapcsolatot, de erőtlennek érzik magukat arra, hogy közbeavatkozzanak, valóban csábító lehet egy olyan rendszer, amely meghatározza, mit nézzenek és hallgassanak gyermekeik.” A cikkíró ugyanakkor azt tanácsolja, azt a fajta szkepticizmust, amely szerint úgysem lehet tenni semmit, épp ideje lenne félretenniük a liberálisoknak is: „Ideje, hogy a szabadságharcosok visszautasítsák ezt a lenézést, és hogy kiálljanak a széthullott családok mellett: hogy csatlakozzanak a rugalmas munkaidő melletti kampányhoz, hogy olyan programokat követeljenek, amelyek a gyermekek által fogyasztott szórakoztató műsorokkal kapcsolatban felvilágosítják őket…”
A családok melletti ilyesfajta elkötelezettség Magyarországon is olyan minimálprogram lehetne, amelyet – a szabadságjogok korlátozásával való bíbelődés helyett – a politikai spektrum mindkét oldalán kiindulópontnak tekintenek majd, és talán sokat javítana hazai liberálisaink megítélésén is, ha nem csak a meleg büszkeség napján aktivizálnák magukat.
Még akkor is, ha a részmunkaidő, a családi adókedvezmény és a többi kézzelfogható program esetleg kőkemény gazdasági érdekeket sért.