A kardos lovagkirály és a portyázó kunok

Középkori templomaink freskóinak egyik kedvenc témája volt Szent László király kunok elleni harca. A festők többnyire azt a legendás motívumot ábrázolták, amikor lovagkirályunk megmenti a lovon menekülő kun vitéztől az elrabolt szüzet. Amúgy az idők során mitikus fénybe emelt uralkodó életének számtalan folklorizálódott esete őrzi a kunokkal vívott háború emlékét. Néhol ádázul küzd az idegen vitézzel – még lovaik is egymást harapják elszánt dühükben. Másutt – később kővé váló – aranypénzeket dobál maga mögé a szent király, hogy a kunok figyelmét elterelje. A népi képzelet őskori egysejtűek – nummulites – maradványaiban e kővé fagyott pénzeket vélte felismerni…
1091-ben a lovagkirály, akit neveltetése és kapcsolatai miatt Lengyel Lászlónak is neveztek, elhatározta, hogy a Száván túli területeket is birodalmához csatolja. A terv azonban terv maradt, és egyelőre csak fél sikerre vezetett, mert a hadra kelt Szent László hírül vette, hogy az országba – rettenetes pusztítást végezve, dúlva és rabolva – kelet felől betörtek a nomád kunok. Hogy csupán a könnyű zsákmány lehetősége kecsegtette-e a támadókat, netán egy későbbi, átfogóbb támadás előkészítése volt-e a céljuk, vagy – ez sem kizárható – a magyar lovagkirály hódításait ferde szemmel néző, bár ezt nyíltan nemigen hangoztató bizánci császár, I. Alexiosz buzdításából rontottak-e rá őseink földjére, pontosan nem tudható. Az azonban tény, hogy a Kárpátokról lezúduló kun lovasok – szláv nevükön: a polovecek – egész a Duna–Tisza-közéig feldúlták és kirabolták a fél országot.
A krónikás így emlékezik meg a gyászos esetről: „Egy Kapolcs nevű kun, Krul fia, nagy sereggel tört be Magyarországba, hogy meghódítsa. Végigzsákmányolta Erdélyországot, és magával vitte prédáját. Erdély földjét végigdúlván, átkelt és Biharba ment, egy ideig az Omsó-ér vizénél tartózkodott, azután Tokajnál átkelt a Tiszán, seregét három csapatra osztotta, két csapatot pusztítani a síkságra küldött, egyet pedig a Tisza vidékének meghódítására rendelt. Harcolva és zsákmányolva érkeztek arra a helyre, amelyet Becsejnek hívtak. Sok volt a prédájuk, haza akartak térni, és mondogatták: Harcolva jöttünk, most térjünk vissza vadászva. Annyi zsákmányt szereztek Magyarországon, amennyi soha egyetlen nemzetnek sem volt. Még a nemesek feleségeit és fiait is rabul magukkal hurcolták. László király Szlavóniában volt seregével…”
A lovagkirály, miután a kun betörés hírét vette, félbehagyta adriai háborúját, unokaöccsét, Álmos herceget kinevezte Horvátország királyává, seregével sebtiben hazatért, és a visszavonuló kun martalócok után vetette magát. Utol is érte őket a Temes és a Pogáncs folyó találkozásánál, és megsemmisítő vereséget mért Kapolcs csapataira. Számtalan foglyot ejtett, akiket az ország lakatlan területeire telepített le.
A kunok azonban nem nyugodtak, és nem tanultak a kudarcból. Még ugyanennek az esztendőnek – 1091 – őszén Kapolcs vereségének megbosszulására Ákos nevű vezérük irányításával újra rárontottak az országra. Szent László tüstént ellenük indult és Orsova közelében, a Dunánál újra megalázó vereséget mért seregével a rabló kunokra. E két fényes diadal is hozzájárulhatott a lovagkirály gazdag legendáriumának kialakulásához.
És ami még ide tartozik: az orsovai csata után az 1241-ben bekövetkezett szörnyű mongol invázióig, másfél évszázadig kelet felől nem érte újabb nomád támadás Magyarországot. Szent László ugyan 1095-ben meghalt, de kardjának híre messzire elért, és utódaira is átsugárzott.