Még néhány éve is megmosolyogtató lett volna, ha valaki arról beszél, hogy Oroszország majdnem egyenrangú partnerként ott ül majd a NATO asztalánál, a soron következő, alig fél esztendő alatt tető alá hozott fegyverzetcsökkentési megállapodás pedig mindössze három és fél oldalon rendezi e sokáig kényes kérdést a Kreml és a Fehér Ház között. Kár lenne tehát elbagatellizálni a bizalom eme látványos megnyilvánulásait, amelyek pontot tesznek az elrettentés korszakára, lezárva a Kelet és a Nyugat szembenállását. Igazuk van azoknak, akik ma szalagcímekben hirdetik a hidegháború végét, legfeljebb annyit vitatkoznék velük, hogy a mostani események inkább csak szimbolikusan pecsételik meg e már korábban egyértelművé vált tényt.
Reykjavíkig, Moszkváig és Rómáig hosszú volt az út. Kikövezték az évekig készült leszerelési szerződések, a Szovjetunió felbomlása utáni eufória, ennek elmúltával előkészítette a talajt a minőségi ugráshoz Oroszország közeledése a NATO-hoz, majd részvétele a boszniai és a koszovói békeerőkben. A gyümölcs azonban nem érett volna be ilyen gyorsan a szeptember 11-i események sokkhatása nélkül. A Putyin színre lépésével megkezdődött nyugati nyitást egy csapásra felgyorsította egy telefonhívás, amely mindennél látványosabban alapozta meg a mai szövetséget, stratégiai partnerséget. Putyin a megkövesedett sztereotípiákat félredobva, az orosz közvélemény egy részével szemben haladva a nemzeti érdekek szempontjából talán az egyetlen helyes, bár nem kockázatmentes, forradalmi választásra szánta el magát. A terrorizmus elleni koalícióhoz felsorakozva nem jó pontokat kívánt szerezni, nem hízelegni akart Amerikának, hanem minden elődjénél pragmatikusabban, kizárólag az orosz érdekeket tartotta szem előtt. Oroszország biztonságát is fenyegette már ugyanis a tálib rendszer és az ezzel összefonódó al-Kaida. E veszély elhárításához Moszkva gyenge volt, jól jött hát, hogy Amerika elvégezte e feladatot. Megérte ez még olyan áron is, hogy az amerikaiak azóta egyre jobban megvetették lábukat a hagyományos orosz befolyási övezetnek számító Közép-Ázsiában, vagy Washington egyoldalúan felmondta az 1972-es ABM-szerződést. E kellemetlen közjátékok ellenére Oroszország és az Egyesült Államok ma partnerek. Nem mintha igazán tudatosan készültek volna erre, a XXI. század új kihívásai azonban egy csónakba kényszerítették őket. Szövetségüket az említetteken kívül próbára teszi a NATO küszöbön álló bővítése, az olyan ballépések, mint az új nukleáris stratégia Oroszországot nem igazán partnerként kezelő passzusainak nyilvánosságra kerülése, vagy az Irak ellen készülődő akció körüli véleménykülönbségek. Moszkva és Washington korántsem egyenrangú partnersége tehát meglehetősen törékeny. Optimizmusra ad viszont okot, hogy míg a 90-es évek elején csupán a demokratikus retorika, addig most az egybeeső érdekek szolgálnak kötőanyagul. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a szövetség a történelem akaratából jött létre.
Az orosz lapok ezzel kapcsolatban meglehetősen szkeptikusak. Úgy vélik, hogy a Rómában megerősítendő új típusú együttműködés lényegében csak az orosz politika és a közvélemény megnyugtatását célozza a balti államok NATO-felvétele előtt, Putyin és Bush megállapodása pedig inkább „virtuális”, hiszen nem rendelkezik a leszerelendő rakéták megsemmisítéséről. Mindennél árulkodóbbak azonban azok a nyugati vélemények, amelyek – nem minden aggodalom nélkül – a NATO szerepének csökkenését, az orosz–amerikai kapcsolatok privilegizálásának jeleit vélik látni az események mostani alakulásában. Oroszország színre lépése valóban bonyolítja a helyzetet, s Putyin minden bizonnyal országa gazdasági súlyát jóval meghaladóan az Egyesült Államok kitüntetett biztonsági partnerének szerepére tart igényt.
Tény – mint azt az afganisztáni fejlemények is megmutatták –, hogy Amerikának szüksége van Oroszországra a terrorizmus elleni koalícióban. Legalább ennyire szüksége van azonban Putyinnak is Bushra az orosz modernizáció utolsó esélyét jelentő nyugati nyitáshoz. Így aztán nem meglepő, hogy az üzlet megköttetik. Washington enyhíti a NATO újabb bővítésének és a rakétavédelmi rendszer kifejlesztésének fájdalmát az észak-atlanti szövetség kapuinak szélesre tárásával és a START–3-mal. Bush tekintettel volt Putyin pozícióinak erősítésére is, amikor terveivel ellentétben szerződésben vállal kötelezettséget a nukleáris leszerelésre, amelyre egyébként pár éven belül Moszkva a pénzhiány miatt egyébként is rákényszerült volna. A dolog kissé emlékeztet 1997-re, amikor Magyarország, Csehország és Lengyelország felvételét kompenzálva megalkották a 19+1-es formulát, és Moszkva kedvéért a G7-eket „nyolcakká” bővítették. Putyin azonban nem hasonlít ahhoz a törzsfőnökhöz, aki tükörért és gyöngyökért eladja a földjét a „nagy fehér embernek”. Jelcinnel ellentétben így a NATO „húszas” formuláját is tartalommal töltheti meg. Bush azonban – tudva, hogy Oroszország nem lehet megbízható, kiszámítható partner szilárd, stabil gazdaság nélkül – még mást is hoz magával. Így például az orosz WTO-tagság korántsem elhanyagolandó támogatásának ígéretét, annak hivatalos kinyilvánítását, hogy Oroszország piacgazdaság, valamint néhány diszkriminatív akadály eltávolítását a kereskedelem fejlődésének útjából. Figyelemre méltó amerikai javaslat az is, hogy az egyoldalú közel-keleti olajfüggőség megszüntetésére növelni kívánja az energiahordozók importját Oroszországból. Emellett csak hab a tortán, hogy az orosz dúsított uránból is többet venne Amerika. Nem véletlen tehát, hogy a fegyverzetcsökkentési megállapodás bejelentésére – a gazdasági kapcsolatok fellendülésének reményében – látványos emelkedéssel reagált a moszkvai tőzsde. Washington mindezért cserébe a terrorizmus elleni harc támogatása mellett elvárja Oroszországtól, hogy fogadja el a NATO keleti bővítését és az amerikai rakétavédelmi elképzeléseket, valamint békéljen meg a közép-ázsiai amerikai katonai jelenléttel. Elérte azt is, hogy a leszerelendő nukleáris fejek egy részét raktárakban őrzik majd, és nem semmisítik meg.
Mindezek fényében tehát a hidegháború temetése helyett egy új kapcsolatot megpecsételő esküvőhöz hasonlíthatnánk a csúcstalálkozót. Stratégiai értelemben ugyanis a hidegháborút már régen eltemették. Ezt a korszakot legfeljebb még néhány vezető – az orosz külügyi apparátus vagy az amerikai „héják” – fejéből kell száműzni. Putyin ezzel már szakított akkor, amikor a fegyverkezés helyett a gazdaság talpra állítására, az ország modernizálására helyezte a hangsúlyt, s ennek feltételeit megteremtve nyitott a Nyugat felé, vagy amikor eldöntötte, hogy az ország történetében először juthat több pénz az oktatásra, mint a hadseregre. A tavaly szeptember óta megtett út látványos moszkvai és római megkoronázása azonban korántsem jelenti majd, hogy e frigy egyenrangú partnerek házassága. A pragmatizmus és a közös érdekek azonban kegyesen fátylat borítanak majd arra, hogy a menyasszony szegény és rátarti, míg a vőlegény bizony állandóan félrelép. A lakodalmon azonban – jó előre gondoskodtak róla – nem történhet váratlan esemény. Pompás lesz a Néva-parti nászút is, aztán pedig jöhetnek a szürke hétköznapok.
Valverde összeesett otthon a nappaliban, megijedtek a Real Madrid szurkolói + videó
