A nyugati világ keleti bajnoka

A két évvel ezelőtti elnökké választásakor sokak által még „zsákbamacskának” tartott Vlagyimir Putyin az Oroszország jövőjéről folytatott történelmi vitában nem Rettegett Iván, hanem Nagy Péter mellett tette le a voksát.

Hogyan tovább, Oroszország? Az évszázados kérdést elnöki ciklusának félidejére természetesen Vlagyimir Putyin sem dönthette el, így mi is inkább csak a kirajzolódni látszó irányokról beszélhetünk. Ehhez először is rögzíteni kell azt a kiindulópontot, amelyhez a változásokat mérjük. Ez esetben pedig megállapítható, hogy Oroszországot majdnem tíz éven át egy gyenge elnök irányította. Borisz Jelcin erős orosz cárnak képzelte magát, valójában azonban csak annak a paródiája volt. A „cár” ugyan megtette történelmi kötelességét, országát elfordította a kommunizmustól, de gyenge volt, és a kelleténél többet hibázott. Szemet hunyt az orosz bürokrácia kezdeményező magatartása felett az állami vagyon lerablásában, az alkotmányos föderációt kétoldalú megegyezések szövetségévé változtatta, miközben a társadalomban hiányzott a politikai és szociális konszenzus, elmaradt a végrehajtó hatalom konszolidációja. A tőke hallatlan mértékben áramlott külföldre, míg az ország mély gazdasági válságot élt át, amely végül az 1998. augusztusi fizetésképtelenségben csúcsosodott ki.
Ilyen örökség után – mint azt Nodari Szimonjan, az Orosz Tudományos Akadémia Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója a Novosztyi számára írt elemzésében összefoglalja – Putyin közigazgatási reformjával szétzúzta a helyi kiskirályok önkényét, megkezdődött az oligarchák hatalmának korlátozása, kiszorításuk a politikából. Mint megjegyzi, ezt sokan – főleg az érintettek a kezükben lévő sajtó segítségével – a demokrácia elfojtásaként, a múlthoz való visszatérésként mutatták be. Ideje lenne azonban megérteni – teszi hozzá az akadémikus –, hogy nem volt, és még nincs Oroszországban demokrácia. A demokratizálódás folyamata zajlik, ez azonban hosszú és keserves. Ennek legfontosabb feltétele a gazdaság normális működése és a lakosság életkörülményeinek javulása. Hangsúlyozza, hogy a Nyugat alamizsna helyett közvetlen befektetésekkel segítheti e folyamat felgyorsítását. Döntő láncszem lehet, megbízható alapot teremthet Oroszország harmonikus visszailleszkedéséhez a világ közösségébe az orosz energiahordozók és az európai technológia cseréje. A valóság azonban az, hogy Oroszország a következő években is elsősorban nem technológiai vagy intellektuális kapacitásait mozgósítva, hanem nyersanyag-kitermelő, esetleg -feldolgozó modellen keresztül kapcsolódik majd a világhoz.
Arról, hogy milyen is a mára kialakult, avagy inkább alakulóban lévő rendszer, természetesen megoszlanak a vélemények. Az ország sztálini alapokon nyugvó újraszovjetizálását felfestő rémképekre aligha kell sok szót vesztegetni, hiszen gondok ugyan bőven vannak, de nem ilyen jellegűek. Szakértők jelentős hányada – így a Moszkvában évenként megrendezett Merre tart Oroszország? című konferenciák legfrissebbikének tapasztalatait összegezve Tamás Pál szociológus – írja le a formálódó Oroszország útját egyfajta latin-amerikanizálódásként. Eszerint a modernizáció csak részben jelentett nyugatosodást. Számos intézmény inkább csak imitálja a demokratikus formákat, a társadalmi különbségek a Nyugat-Európában megszokottnál jóval nagyobbak. Mivel az orosz élet hagyományosan az állam köré szerveződött, az pedig az elmúlt évtizedben elképesztő méreteket öltve bomlott fel, következésképpen a modernizálást egy sajátságos rendpárti igazgatási elitre kell bízni. A brazil vagy argentin katonatisztek szerepét itt egykori belügyesek játsszák el, akikhez nem mellékesen csapódik jó néhány liberális közgazdász is.
Tény tehát, hogy Oroszország az elmúlt tíz év alatt valóban más ország lett. A megtett út és a tömérdek feladat kettősségét hangsúlyozta Putyin is a végső célként erős és gazdag Oroszországot felvázoló minapi, szokásos évi országértékelő beszédében. Olyan országot vetített előre, ahol élni, és ahonnan nem elmenni akarnak az emberek. Ezzel lényegében összevág a lengyel Oroszország-szakértő, Katarzyna Pelczynska-Nalecznek a megállapítása, aki egy stabilizálódó, ám az elnök által kijelölt útnak még ugyancsak az elején járó ország képét festi le. Ő olyan puha autoritarizmusként írná le Putyin rendszerét, amely jóval effektívebb Jelcin rezsimjénél, hosszú távon azonban még mindig nem elég hatékony. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a jelenlegi rendszer még aligha tekinthető véglegesnek. Lágy autoriter felhangokkal, de működik, a gazdasági reformok azonban így is lassúak, e téren a neheze még Putyin előtt van. A szakértő úgy véli, az orosz elnök nem használta ki eléggé anyagi lehetőségeit, és az energiaárak esése esetén sokkal nehezebb helyzetben lesz. Mindezekkel alapjában összecsengenek Putyin bírálatai is. Az elnök ugyanis ismét ostorozta a kormányt, amiért nem elég ambiciózus a gazdasági fejlődés tervezésénél, s mert az apparátus jelentős része még mindig a tervutasításos rendszerben él.
Az olajpiaci konjunktúrát emlegeti a reformpárti, liberális Jobboldali Erők Szövetségének társelnöke, Irina Hakamada is, aki szintén nem felejtkezik el arról, hogy az országban az emberi és szabadságjogok csak formálisan teljesülnek, és az egyedülálló hatalmi centrum felszippant mindent. Mindezt azonban kibírható árnak tartja azért, hogy Oroszország felmérhető, kiszámítható, civilizált partnerré váljék. Őszintének és időtállónak, a teret nyert pragmatikus, haszonelvű, az ideológia elsőbbségétől megszabadult gondolkodás logikus folyományának tartja Putyin külpolitikai nyitását.
Oroszország a mintegy 150 milliós lakosságával, a Föld területének egynyolcadával, stratégiai nukleáris fegyvereivel és a természeti erőforrások hatalmas készleteivel – világhatalom. Másrészt viszont a világ bruttó nemzeti termékéhez kevesebbel járul hozzá, mint például Hollandia. Ezt a realitást vette alapul Putyin is, aki végleg szakított a szovjet típusú konfrontatív külpolitikai gondolkodással, felismerve, hogy a meggyengült Oroszország a leghatékonyabban a nyugati struktúrákba integrálódva képviselheti érdekeit. Erre a történelmi nyitásra pedig megismételhetetlen lehetőség kínálkozott 2001. szeptember 11. után, amikor Moszkva az elsők között csatlakozott a nemzetközi terrorizmus elleni koalícióhoz. Most számíthatunk a leginkább arra, hogy Oroszország gyorsan és viszonylag fájdalommentesen bekapcsolódik a globális világgazdasági vérkeringésbe. S hogy mindez nem véletlen, csupán az időzítés volt bizonytalan, azt jelzi, hogy a Kreml stratégiai boszorkánykonyháiban már korábban dolgoztak egy dokumentumon, amely gyakorlatilag ugyanezt ajánlotta Putyinnak. Az elnök mellett működő kül- és védelempolitikai tanács legutóbbi jelentése ugyanis éppen arról szól, hogy az európai biztonsági rendszer gyakorlatilag a NATO bázisán formálódik, és a további bővítés is egyre elkerülhetetlenebb. Oroszországnak ezért nincs más választása, mint hogy e politikai súlyát vészesen csökkentő folyamat tétlen szemlélése helyett közeledjen az észak-atlanti szövetség politikai szervezetéhez. Napjainkban ennek gyakorlati megvalósulását látjuk.
Az új, nyugatbarát orosz külpolitikát világszerte pozitívan fogadták. A csökkenő katonai képességű NATO késznek mutatkozott a Moszkvával folyó párbeszéd intézményi keretének megváltoztatására, a 19 + 1 állam közötti együttműködésnek húsz ország közös tevékenységévé változtatására. Sokak szerint azonban az említett nyitás inkább személyes bátorságon s kevésbé intézményesült változáson alapul, így felteszik a kérdést: mennyire lehet tartós ez a nyugatorientált stratégia?
A kételyeket nem minden alapot nélkülözőknek tartva, megértve is optimisták lehetünk. Putyin ugyanis az állampárti politikusok új generációjának képviselőjeként gyakorlatiasan belátta, hogy Oroszország elsődleges célja a modernizáció, és kár hiábavaló erőfeszítésekbe bonyolódnia korábbi világhatalmi státusának visszaszerzése végett. Átideologizáltságától megfosztva e fő belpolitikai célnak rendelte alá a külpolitikát is. A nyitás óriási lehetőségeket tár fel, de természetesen jelentős terheket is ró a Kremlre. Moszkva például a formálódó nyugati partnerségben többet adott, mint amennyit kapott, tény azonban, hogy enélkül még többet veszített volna, hiszen az alternatíva csak a teljes politikai marginalizáció volt.