A rémület napjai

Immár hónapok óta napirenden szerepel nálunk és a szomszédságban a benesi dekrétumok ügye, de arról mindmáig nem olvashattunk a hazai sajtóban, hogy miként ment végbe a háború utáni hatalomváltás Csehszlovákiában, és mit jelentettek a gyakorlatban a német és a magyar lakossággal szemben kihirdetett, kollektív jogfosztást tartalmazó rendeletek. Mint felvidékit, aki ráadásul a Teleki László Intézet szlovák referenseként szakmailag is foglalkoztam a magyar–szlovák kapcsolatokkal, személyemben is érintettek a XX. század történelmének példátlanul embertelen rendelkezései.

A háború befejezésének és a csehszlovák hatalom visszaállásának az időszakában a cseh és a szlovák karhatalom számos helyen hajtott végre tömeggyilkosságokat, és zárta a magyar lakosok ezreit koncentrációs táborba, vagy űzte el őket lakóhelyükről. Majd a felvidéki magyarok tízezreit deportálta mostoha körülmények között Cseh- és Morvaországba. Minderről a legfontosabb kiadvány Pozsonyban jelent meg 1996-ban a Kalligram Kiadónál. Szerzője Vadkerty Katalin, aki a reszlovakizációról szóló munkája után A deportálások című művében a cseh és szlovák levéltári forrásanyag feldolgozásával alapvető és hiteles képet nyújt azokról a megpróbáltatásokról, amelyeken a csehszlovákiai magyarság keresztülment 1945 tavaszától 1947-ig. Ugyancsak ezzel a témával foglalkozik a Molnár Imre, Varga Kálmán szerzőpárosnak a Püski Kiadónál 1992-ben napvilágot látott könyve (Hazahúzott a szülőföld…), valamint jelen szerzőnek szintén a Püskinél 1998-ban megjelent munkája, amely az alábbi címet viseli: A szlovákiai magyarság kálváriája, 1945–1948. Ha még a „szóbeli forrásokat” is megismerjük, akkor teljes kép tárul elénk, amelyről Fábry Zoltán oly megrendítő módon írta le az alábbi sorokat:

„Életem tiltó rendeletek keserítik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet az anyanyelvemen üdvözlöm… A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom, lehorgasztott fejjel járok és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szegény és félelemterhes élete. És az ok, egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.”
Magam is tanúsíthatom a fenti sorok igazát. Amikor ugyanis édesanyám 1945 tavaszán Losoncon az utcán ment Sörös Bélánéval, a református püspök özvegyével, és természetesen magyarul beszélgettek, csehszlovák katonák ugrottak hozzájuk „kivont” ollóval, és belevágva a hajukba rájuk üvöltöttek: „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul!)
Ennél azonban szörnyűbb esetek is történtek. A neves és bátor szlovákiai magyar író-politikus, Janics Kálmán kiderítette, hogy Pozsonytól nem messze, Ligetfalu közelében tömeggyilkosság is történt: a helyszínen mintegy 90 magyar levente tömegsírjára bukkantak. Őket a Duna és a bécsi országút között – tíz héttel a második világháború befejezése után – cseh katonák mészárolták le, és hányták tömegsírba, amikor Németországból hazafelé igyekeztek. Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket, és a ligetfalusi politikaifogoly-táborba kerültek. Innen vezetett az útjuk a Károlyfaluval szemben feltárt tömegsírba.

De talán ennél is szörnyűbb, ami a dobsinai lakosságot sújtotta. Ehhez tudnunk kell, hogy a Szepességben élő német és magyar lakosság egy része a háborús események elől 1944 decemberében Csehországba menekült, és az Elba folyó környékére költözött. Erről a háború után tudomást szereztek a csehszlovák hatalom urai. Ennek következményeképpen 1945. június 18-án a prerovi vasútállomásra érkeztek a pozsonyi 17. gyalogezred katonái, és megakadályozták, hogy a szepességiek egy szerelvényen hazainduljanak Szlovákiába. Leszállították őket a vagonokból, csomagjaikat elvették, őket magukat pedig egy fal elé terelték. A szerencsétleneknek megparancsolták, hogy ássanak gödröt. A szüleiktől elválasztott gyermekek hiába könyörögtek térdre hullva a hóhéraik előtt, hogy kegyelmezzenek meg családjuknak. Miután a katonák a felnőttekkel végeztek, a kicsik következtek. Lelövöldözésük után a lábuknál fogva húzták őket a gödörbe. A tetemekre kevés földet szórtak. Amikor a falubeliek előmerészkedtek, látták, hogy a föld még több helyen mozog…
Egy később felvett jegyzőkönyvből kiderült, hogy a meggyilkolt 270 áldozat közül 117 dobsinai illetőségű volt. A tömegsír ma is Prerov mellett található…
A szörnyűségek közé tartozik – ha nem is járt tömeggyilkossággal – a magyarok kiűzése Pozsonyból, az ősi magyar koronázóvárosból, ami a város háború utáni történetének legnagyobb tragédiája, és együtt járt a németek eltávolításával. 1945. május 5-én a magyarok lakásaira szlovák katonák törtek. A csomagolásra fél órát adtak, majd 50–100 fős csoportokban áthajtották őket a Duna-hídon Ligetfaluba. Hogy milyen helyzetbe kerültek az oda kiűzött magyarok, azt – egyéb forrásokon kívül – hitelesen tükrözi Gustáv Niepel szlovák orvos alábbi bizalmas jelentése: „Ligetfalun a deportáltak a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akik közül sokan éhhalálra voltak ítélve.” A humanista meggyőződésű és hivatásának élő szlovák orvos az alábbi sorokkal zárja A ligetfalui Vöröskereszt rendelőintézetének működéséről című bizalmas jelentését: „… kívánom, hogy a Vöröskereszt gondolata mielőbb érvényesüljön, és győzedelmeskedjék az emberi gonoszság felett, amely mint a fasizmus és a háború szörnyű öröksége ránk maradt.”
Íme, ilyen körülmények között magyartalanították Pozsonyt! Jellemző, hogy a pozsonyi magyarüldözésről a helyi Pravda 1945. május 5-i száma így írt: „Most a magyarok Ligetfalun keresztül oda mennek, ahová tartoznak, a megvert Németországba és Magyarországra, ahol ezeréves bűnhődés alatt sem mossák le magukról e háború gyalázatos tetteinek piszkát.” Úgy vélem, hogy egy ilyen szöveghez több mint fél évszázad múltán sem szükséges kommentárt fűzni…
A Moszkvából érkező csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán hirdette ki az úgynevezett benesi dekrétumokat. Ennek végrehajtásáról Benes elnök Prágában már május 9-én, a győzelem ünnepén kijelentette: „… a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk. Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” És ugyanezt vallotta a csehszlovák kommunista párt főtitkára, Klement Gottwald is. De a csehszlovák kormányzat nem elégedett meg a benesi dekrétumok kihirdetésével és végrehajtásával, hanem a 88. számú elnöki rendelet értelmében végrehajtották a dél-szlovákiai magyarság tízezreinek cseh–morva területre történő kitoloncolását. Az akciót hivatalosan munkaerő-toborzásnak nevezték, de megvalósítása a fegyveres erők bevetésével történt. Katonai teherautókkal szállították az állomásokra, és többnyire fűtetlen marhavagonokban, tehervonatokon hurcolták el mínusz 15–20 fokos hideg télben a családfőket családtagjaikkal együtt. Mint „háborús bűnösöktől” elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat. Ily módon Szlovákia déli járásaiból több mint 44 ezer személyt deportáltak Cseh- és Morvaországba. A deportálások óriási riadalmat keltettek a felvidéki magyarok körében. Sokan rémületükben Magyarországra menekültek, vagy próbáltak menekülni, és miközben a jeges Dunán keresztül akarták az utat megtenni, egyesek a folyóban lelték halálukat.

A deportáltak szenvedéseit, a cselédmunka megpróbáltatásait, a megaláztatásokat több – visszaemlékezést tartalmazó – dokumentumkötet ismerteti. Így különösen a már említett Molnár–Varga kiadvány. Megtudhatjuk belőle, hogy a cseh állomásokon zajló válogatás valójában közelebb állt az embervásárhoz, mint a munkavállaláshoz. A sokgyermekesek, a betegek napokig rostokoltak a vagonokban, és pusztultak el ennek következtében. Gyakran olyan munkakörbe osztották be őket, amely számukra megerőltető, ismeretlen volt. Általánosan elterjedt a kiskorú gyermekek munkába állítása is. A magyarok a csehországi uránbányászat, kohászat és vegyipar rabszolgái lettek. Az embertelen munka- és életkörülmények következtében 10–15 ezer magyar szökött vissza szülőföldjére; a zömük rokonoknál vagy ismerősöknél bujdosott. Akiket elfogtak, azokat könyörtelenül visszatoloncolták, vagy gyűjtőtáborokba hurcolták.
Mivel a győztes nagyhatalmak nem akadályozták meg a magyar lakosság csehországi deportálását, valójában ez a körülmény kényszerítette a magyar kormányt arra, hogy elfogadja a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásra. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül aláírta a magyar–csehszlovák lakosságcseréről szóló egyezményt. Így történt, hogy bár a csehszlovák kormánynak a nemzetközi fórumokon nem sikerült elérnie, hogy 200 ezer magyart egyoldalúan telepítsenek át Magyarországra, végül is a lakosságcsere révén hatósági erőszakkal áttelepítettek hazánkba 76 616 szlovákiai magyart, illetve Szlovákiába került 60 257 szlovák önkéntes jelentkezés alapján. Ezenkívül több mint 10 ezer volt azoknak a száma, akik a deportálásoktól félve átmenekültek Magyarországra.
Ami a lakosságcsere gazdasági és társadalmi velejáróit illeti, érdemes megjegyezni, hogy a magyarok hátrahagytak Szlovákiában 160 ezer katasztrális hold földet, szemben a szlovák áttelepülők 15 ezer katasztrális holdjával. Magyar részről 15 700 ház maradt Szlovákiában, ezzel szemben a szlovák áttelepülők mindössze 4400 házat hagytak maguk után Magyarországon. Ezeket a tényeket magam is bizonyíthatom mint a magyar Külügyminisztérium egyik összekötője a csehszlovák áttelepítési bizottságnál.
Fent említett, a szlovákiai magyarság kálváriáját végigkövető könyvemhez földim, Duray Miklós írt utószót, amelynek befejező sorai ma is időszerűek. A Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke ezt írta: „Hogy a felvidéki magyarság kivívhassa teljes jogegyenlőségét a szlovák állam keretei között, ahhoz nélkülözhetetlen az euroatlanti szervezetek támogatása és a nemzetközi garanciák megszerzése. Csak ebben az esetben képzelhető el történelmi fordulat a felvidéki magyarok életében.”