A táncoló király és az örökös özvegy

A királynál minden korábban s a maga ideje előtt következett be: koraszülöttként látta meg a napvilágot, kétévesen koronázták meg, kilencévesen már eljegyezte magát, tízévesen az államügyeket irányította, tizenöt éves korában megházasodott, tizennyolc évesen már ősz volt, és húszévesen el is távozott az élők sorából… – jegyezte fel egy kortársa II. Lajosról, a mohácsi csatavesztés után a megáradt Csele-patakba veszett uralkodóról.
Már a király születése körül is furcsa dolgok történtek. A Szapolyaiak arra gyanakodtak, hogy egy újszülött fiúgyermeket készülnek odacsempészni Anna királyné gyermekágyához, ezért elintézték, hogy az ifjú király születésénél jelen legyen maga a gyanakvó Szapolyai János is! A királyné néhány napra rá belehalt a szülésbe, és újszülött fia is sokáig lebegett élet-halál között. Mint feljegyezték, olyan korán született, hogy a testét még nem takarta kialakult bőr. Úgy segítették át a kritikus heteken, hogy „felvágtak és kizsigereltek néhány sertést, és a disznók vastag bőre és húsa közé helyezték a gyermeket, amíg az állat testmelege tartott, s folytatták az eljárást mindaddig, amíg a varasodás befejeződött és a csecsemő testén bőr keletkezett…”
A gyermek királyt gyámja, a gátlástalan Brandenburgi György őrgróf nevelte. A víg kedélyű, mulatozást és táncot kedvelő ifjú kevés érdeklődést mutatott az államügyek iránt, ezért is vethette szemére Tomori Pál érsek: „Megbocsásson felséged, ha nyíltan megmondom: minékünk nincsen királyunk!” Igaz, ami igaz, a „táncos kedvű”, bohém ifjú királynál (akinek sokszor annyi pénze sem volt, hogy a vacsoráravalót megvegye a vendégseregnek, ezért hitelbe vásárolt a budai piacon) sokkal komolyabb és sokoldalúbb volt a felesége, Habsburg Mária. A házasság megkötésekor a király tizenöt, a királyné tizenhat éves. És ami különös, ebből a dinasztikus érdekekből összehozott házasságból igazi szerelmi házasság lett! Mária királyné halála napjáig (ötvenhárom évet élt) nem vette le „magyar módra szabott” özvegyi ruháját, és mindig nagy szeretettel emlékezett tragikus sorsú férjére és a magyarokra, ezért is nevezték Németalföldön, ahová fivére, V. Károly császár helytartónak kinevezte, Marie de Hongrie-nak.
Uralkodásra termett asszony volt az „örökös özvegy”: németalföldi helytartóként hadai élén diadalmaskodott I. Valois Ferenc francia seregei fölött, igazolva a magyar humanista, Henckel János régi epés megjegyzését, miszerint „hazánk ügyei jobban állnának”, ha valamilyen csoda folytán II. Lajos helyett Mária királyné vinné az állam ügyeit. A királynénak – férje korai halálán túl – csak egy nagy fájdalma volt: fivére, az erőszakos császár elmarta mellőle magyar környezetét, így nagy tudású titkárát, Oláh Miklóst, a későbbi esztergomi érseket is…
Az utókor általában minden apró jelet, esetet kikutat később, amelyből a jövőre való intést lehet kiolvasni. Így történt II. Lajos királyunk esetében is, akivel kapcsolatban feljegyezték a következő furcsa esetet. Amikor néhány nappal a mohácsi hadba szállás előtt a király éjszaka a budai Várban mulatott, egy nyomorék ember jelent meg a várkapu előtt, és ordítva követelte: engedjék be, a királlyal sürgős beszéde volna. Miután ezt az őrség megtagadta, sőt ki is gúnyolta az ismeretlent (nevezetesen úgy, hogy egy szolgáért felüzentek a várba, és ő jött le az idegenhez mint II. Lajos), nos, ezen a titokzatos nyomorék felbőszült, és azt rikácsolva, hogy a király napjai meg vannak számlálva, beleveszett a budai éjszakába.