Elmaradhatatlan fényképezőgépével a nyakában szállt le a párizsi gépről. Nyitott szívvel jött vissza Magyarországra tavalyi Ludwig múzeumbeli kiállítása után. Kiadója kérésére az első szóra vállalta, hogy személyesen mutatja be a könyvfesztiválon önéletrajzi ihletésű két könyvét. Saját költségén jött. Fényképezett mindenütt, amerre járt. Kíváncsi volt és boldog, hogy könyvesberkekben nagy szeretettel fogadták. Hogy annyi érdekes arcot lát a városban, ahova évtizedekig nem jöhetett.
– Hogyan lett Bányaiból Banier?
– Apám a harmincas években ment Franciaországba. Ott töltötte le katonaidejét, harcolt a háborúban. Annyira francia lett, hogy senki nem gondolta, hogy nem ott született. Hároméves voltam, amikor Bányairól Banier-ra változtatta nevét. Nosztalgiával beszélt Magyarországról, ahol nagyon szépek a nők, a nagymamák értenek a háztartásvezetéshez, és ahol sokan otthon készült ruhát, cipőt viselnek. Mindig úgy mutatta be szülőföldjét mint bátor, jól nevelt, udvarias emberek országát. Ránk mindez nem volt jellemző. Otthon minden ebéd és vacsora háborús hangulatban zajlott. Apám ardèche-i parasztlánynak titulálta anyámat. Ardèche Franciaország egyik legszegényebb része. Anyám meg dunai parasztnak őt. Borult az asztal, repültek a székek és a pofonok, ez adta a kiindulópontot Balthazar… című regényemhez.
– Tizenhárom évig írta ezt a regényt, míg az elsőket néhány hét alatt befejezte. Miért tartott ilyen sokáig?
– Nehéz a szenvedésről írni. A büszkeségem nem engedte, hogy panaszkodjam és érzelgős legyek. Arra törekedtem, hogy legyenek a könyvben furcsa, nevetésre ingerlő motívumok is. Nem siránkozni akartam a kifelé szeretetre méltónak mutatkozó, otthon zsarnok apáról, aki tönkreteszi gyerekét. Anyám Párizs egyik legelegánsabb asszonya volt, apám akár egy herceg. Így még szörnyűbbnek éreztem mindazt, ami a diadalívhez közeli Victor Hugo sugárúti lakásunkban történt. Apám, ez a jól nevelt, jól öltözött úr égő cigarettával a kezében üldözött. Nekiszorított a falnak, a parázsló csikk alig egy centire volt a szememtől. Többször éreztem kísértést, hogy előrebillentsem a fejem, lássa csak, hogy megnyomorít, akkor talán békén hagy. De nem tettem. Nem is hagyott békén. A regényben sokat enyhítettem mindazon, amit átéltem. Elviselhetetlen lett volna az olvasónak.
– Lázadó gyerek volt?
– Hároméves koromtól lázadoztam, később már háborúztam környezetem ellen a konvenciói miatt. Kiszöktem az ablakon, az utcán éltem. Hajléktalanok között, üzletekben kerestem olyan embereket, akik természetesek, valódi nyelvet beszélnek. Nem olyat, mint az apám, akinek hangja is alig volt egy szörnyű betegség miatt. Se igazi hangja, se igazi családja, se igazi hazája nem volt. Azután jött az 1956-os forradalom és utána a tragédia. Pontosan emlékszem mindenre. Ruha- és orvossághalmokkal volt tele párizsi lakásunk. Gyűjtöttük és küldtük a szovjet megszállókkal szembeszegülő magyaroknak. Izgatott a magyarok bátorsága, csodáltam őket. Egyszer valaki azt kérte tőlem, fessek képet egy álombeli városról. Budapestet festettem, ahol kétéves koromban jártam. Apám nem tanított meg magyarul, de nekem Magyarország volt az elveszett paradicsom. Biztos voltam benne, hogy egyszer visszatalálok.
– Mi vezette az irodalomhoz?
– Szükségem volt rá, hogy kifejezzem magam. Korán elkezdtem gyerektörténeteket írni, rajzoltam, festettem. Meg kellett élnem, eladogattam a képeimet, a rajzaimat, a festményeimet. Egyensúlyra kellett jutnom Párizsban, ebben a nagyon nehéz városban, amely valóságos vadon. Tizennyolc éves voltam, amikor megjelent első regényem, a Les Résidences secondaires – A vidéki házak. Arról a polgárságról, amelyet Jacques Tati és Jean Renoir jelenített meg csodálatosan filmjeiben.
– Kik segítették akkoriban?
– Egy élvonalbeli kritikus, Apollinaire barátja, elemzője, André Billy írt erről a regényről a Le Figaróba hosszú dicsérő cikket. Így fejezte be: „François-Marie Banier olvasta Stendhalt, igaza volt.” A hízelgő vélemény az irodalom akkori nagy öregjétől, a fesztelenségem, a külsőm, a szabadságvágyam felébresztette irántam az emberek érdeklődését. Közölte cikkeimet a Le Figaro, a Le Monde. Szórakoztató emberekkel barátkoztam össze, akik csodálatos írókkal ismertettek meg: Paul Morand-nal, Sagannal, François Mauriackal, Aragonnal, Jouhendeau-val, Jean Genet-vel. Közben kerestem a hangot, a nyelvet, a világot, amely íróvá teszi az embert. Rengeteget olvastam: Proustot, Balzacot, Faulknert, Verlaine-t, Victor Hugót, Virginia Woolfot, Henry Jamest, Dosztojevszkijt. És újságokat is… Salvador Dalí, akinek rajzaimat megmutattam, Gustav Moreau-t, Velázquezt magyarázta nekem, és provokatív történetekkel tett próbára. Mindez sokkal érdekesebb volt, mint amit otthon hallottam: hogy hány centivel legyen rövidebb a hajam, hogy milyen távolságból kell kezet csókolni X. asszonynak.
– Mintha az erkölcsregény műfaját folytatná nagyon is mai, egyéni hangon, spontán természetességgel…
– Talán azért érzi így, mert engem mindenekelőtt az emberek érdekelnek. Érdekes látni, hogyan tölti meg valaki az életét álmokkal, cselekedetekkel, hogy megfeledkezzék a halálról, és hogy spirituális rajzhoz hasonló utat építsen életéből, amelyet ráncainkkal, vérünkkel, spermánkkal, temperamentumunkkal, találkozásainkkal írunk.
– Mi vezeti a tollát?
– Mindig az emóció. Az erős, titokzatos érzelem, a felindultság. Minden, amit életemben létrehoztam, mély és igaz érzelemhez kötődik. Emlékszem Spinoza egyik mondatára: a boldogság egyetlen pontban, tárgyának minőségében rejlik, amelyhez a szeretet köt minket. Én az embereket szeretem. Szeretek mesélni, és gyűlölöm az elveszett időt. A szavakkal, a képekkel teremtem meg azokat a pillanatokat, amelyeket megosztok a másik emberrel.
– Regényei tették először ismertté. Mikor kezdett fotózni?
– Régen. Minden ember sokféle tehetséggel születik. Azután a társadalom sok mindent elfelejtet vele. Vagy azért, mert szörnyű munkára kényszeríti, vagy azért, mert merev konvenciók közé szorítja, és így nincs ideje arra, hogy megtapasztalja, mi is valójában. Én elszakadtam tőlük. Megismerkedtem egy gyönyörű színésznővel, Silvana Manganóval. Úgy gondoltam, kár lenne, ha nem mutatnám meg Nefertiti-szépségét az embereknek. Hosszú évekig volt a modellem, mint ahogy Samuel Beckett, Vladimir Horowitz, Nathalie Sarraut, Pascal Greggory is, aki az első darabomban játszott, vagy Johnny Depp meg a lánya és a felesége, Vanessa Paradis, őt meztelenül, terhesen is lefényképeztem. Egy tekintetet, egy arcot, egy mozdulatot követek, nem a modelljeim változását figyelem. Megnéztem a budapesti Ludwig Múzeumban Cartier Bresson kiállítását, intelligens, esztétikus képek, de a fotográfia nem ez, hanem emóció, amit most Capa fotográfiáin, a Nemzeti Galériában láttam.
– A Ludwig Múzeumban tavaly az ön fotóiból és festményeiből rendeztek tárlatot. Kiállítása élére Kertész fotóját helyezte el…
– Kertész volt a nagy mester, nélküle ma sok fotográfus nem létezne. Érzékeny, intelligens művész volt, világszerte elismert fényképész, honfitársaihoz, Brassaihoz, Moholy-Nagyhoz hasonlóan. Nála a fotográfia nem médium, amellyel kifejezünk valamit, hanem maga az anyag, amelyben az emberi lény kifejeződik. Amikor Silvana Manganót megláttam a szállodaszobában, amint egy üres széket szorít magához – akkor tudta meg, hogy a repülőgép, amelyen a fia is utazott, lezuhant –, a fiát elvesztett Madonna ült ott. Szó sem lehetett fotográfiai akrobatamutatványról, csak arról, amit a Lumière fivérek tettek lehetővé számunkra: hogy egyetlen kattintással megörökítsük az élet megismételhetetlen pillanatát. Az irodalomban ezt nem lehet megtenni, vagy ha igen, tömérdek időbe telik. A festészetben pedig arra nyílik lehetőségem, hogy a színek erejével fejezzek ki olyan vonalakat, formákat, amelyek egyszerre mutatják a belső világot és a grafikusan megrajzolható álom kontúrjait.
– Önnél keveredik ez a három kifejezési forma.
– Igen, mert ugyanaz az ember ír, fest és fényképez. Jó néhány képemről azt gondolom, nem tudtam volna megfesteni, ha nem vagyok az az író is, aki vagyok. De van sok fotóm, amelynek semmi köze a festőhöz, aki vagyok. Tizenöt éve kitaláltam a fotófestészetet. Úgy éreztem, a fénykép unalmas lehet, nem beszél hozzánk, kivéve a legnagyobbak műveit. Elkezdtem rá írni, először kalligrafikusan, nem is tudatosan. Az írásnak köszönhetően a fotó hirtelen megszólalt, és valami mást mesélt, nem azt, amit ráírtam. Később rajzoltam, festettem is a fotóra, hiszen az írás grafikai jel. A festéssel csak hozzáadok a képhez: fantázia-, álom- és történettöredékeket.
– Mi dönti el, hogy mikor milyen kifejezési formát használ?
– Ez nagyon nehéz kérdés. A könyvírás időigényes munka. Öt éve írom új regényemet, és még legalább fél év, amíg befejezem. Nyolckor kelek, reggel kilenctől délután kettőig írok. Utána általában festek, a maradék időben fotografálok. De a fényképet nem én csinálom, hanem az, aki a képen van.
– Fotóit csak 1991-től ismeri a közönség. Korábban miért nem mutatta be őket?
– Nem akartam, hogy minden lében kanálnak tartsanak. Horowitz mondta: mindenkinek megvan a maga locus minorisa, gyenge pontja. Az enyém az érzékenység és az, hogy egyszerre túlságosan sok mindent akarok csinálni. Eleget bosszantották Cocteau-t amiatt, hogy egyszerre volt csodálatos filmes, rossz festő, remek költő, nagy regény- és jó esszéíró. Pedig nincs bennem hiúság. Hiszek abban, amit csinálok. Azt hiszem, van száz olyan portrém, ami fennmarad. De amikor elkészülök velük, természetesnek tartom, hogy ott vannak. A lélek nem látszik, ha sikerül kifejezni. Csak az látszik, ami rossz, ami unalmas. Olyan ez, mint a szerelem. Eltelik tíz év, húsz év, harminc év, és észre sem vesszük, ha szeretünk.
– Mit jelent a hírnév?
– A hírnév sokszor csupán félreértés. Híres lesz valaki egy könyv miatt, amelyik nem sokat ér, amelyik viszont csodálatos, azt nem értik. A Balthazar… 180 ezer példányban jelent meg, mégsem kerültem fel soha egyetlen bestsellerlistára sem. Talán azért, mert Billy, Aragon és Mauriac olyan magasra emelt, hogy egyre többen irigyeltek, féltékenyek voltak rám. A Pompidou-központban megrendezett fotókiállításomat naponta tizenötezer ember nézte meg, utána képeim bejárták a világot. Stendhal azt mondta: egy nő zsenialitása abban is megmutatkozhat, ahogyan beszáll egy kocsiba. Úgy gondolom, ez a civilizáció. Nem csak a könyv a könyvespolcon, a kép a falon.
– Készít tervet, vázlatot a munkáihoz?
– Nem. Soha semmihez. Csak az emberi kapcsolatokban tervezek, amikor fel kell építeni valamit. Magyarországi kiadóm az otthonába invitált azokkal az írókkal, akiknek a könyvét most jelentette meg – Norfolktól Závada Pálig. Úgy fogadtak, mintha én volnék Franz Kafka vagy Marcel Proust. Olyan tisztelettel és kedvességgel, amely ritka a mi fennhéjázó társadalmainkban.
– Minek tulajdonítja, hogy miközben alaptermészete a lázadás, bejutott a művészeti élet zárt, legfelső köreibe?
– Dalí, Beckett, Silvana Mangano, Vladimir Horowitz valóban megközelíthetetlen zseni volt. Velük kényeztettem magam, ők neveltek. De a barátságunk soha nem volt felületes, steril. A zseninek arra van szüksége, hogy beszéljen, hogy meghallgassák, és hogy ne csak adjon, hanem kapjon is. Tudok beszélni az emberekkel, és tudok hallgatni is. Mindig azokat kerestem, akik olyasmivel foglalkoztak, ami érdekel. Egész kamaszkoromat átlengte Horowitz zenéje, ezért maradtam életben. Senki sem tud úgy játszani Lisztet, Chopint, mint ő. Nekem a világ legnagyobb ajándéka, hogy a barátja lehettem. Sikerült elérnem, hogy tizennégy évi szünet után ismét nyilvánosan koncertezett évekig. Erre még felesége, Toscanini lánya sem tudta rávenni. Aragon mellettem írt, amikor elvesztette a feleségét. Voltak persze vidámabb pillanatok is. Françoise Sagantól tanultam meg, mi a könnyedség, a báj, az érdeknélküliség. Ő értette meg velem azt is, hogy jobban kell figyelnem másokra. Az ember nem úgy lesz művész, hogy beugrik a mély vízbe és úszik. Meg kell érnie, tanulnia kell, szembesülnie kell dolgokkal. Ha ez sikerült, annak köszönhetem, hogy annyira megöregedtem kilencéves koromban, 1956-ban, amikor olyan mélyen átéltem, ami akkor Magyarországon történt.
François-Marie Banier 1947-ben született Párizsban. Író, fotó-, festő- és szobrászművész. Öt regénye jelent meg, az első tizennyolc éves korában, és három színműve. Eljátszott több filmszerepet. Művészeti írásait rendszeresen közli a The New Yorker. Jelenleg hatodik regényén dolgozik, és új kiállításait készíti elő.
köztelevízió
Hiányzott önnek már Vágási Feri vagy kedvenc focicsapata meccse érdekli? Most már ingyenesen, streamingen is megnézheti őket!
