Akkor szép, ha pepita!

Néhány napja plenáris ülést tartottunk a szódás Sanyi kispadján, itt ugyanis nincsen se tavaszi, se nyári szünet, nincs olyan áttesszük ezt vagy azt a témakört az őszi ülésszakra, mint odafönn a honatyáknál. Ha megbeszélnivaló van a világgal kapcsolatosan, hát azonnal összeül a környék népe, s már vágunk is a közepébe, mert a gondokat soha nem szabad magunkba fojtani, abból csak redő lesz a homlokon, gombóc a torokban, meg vegetatív neurózis.
Napirend előtti felszólalásában szódás Sanyi padelnök a kulturált vitastílus jelentőségére hívta fel a figyelmet. Mint jelezte, a hangoskodókhoz nyomban hozzávágja a keze ügyében lévő melegházi fejtett borsót, vájdlingostul. A határozati javaslatot a kispad közönsége nagy többséggel, egyetlen tartózkodással elfogadta.
Ezen a délutánon nemzetközi kérdések szerepeltek a napirenden: jó volt-e annak idején a Sokol rádió, meg az NDK villanyborotva, vagy nem volt jó (recsegett-e, illetőleg tépte-e az ember szőrzetét?). Természetesen politikai töltet lapult a kérdésben, amint az a hozzászólásokból is kiderült. A pad baloldala mind a rádiót, mind a villanyborotvát igen jónak tartotta, szemben a túloldalon helyet foglaló nemzeti erőkkel, akik mindkét terméket bóvlinak aposztrofálták, amit egy igényes ország be sem engedett volna a határon. Pillanatok alatt éles vita kerekedett, mire a szódás Sanyi padelnök fenyegetően fölemelte a vájdlingot…
Ezt követően került sor az én horvátországi úti beszámolómra. Ha nem szerénytelenség, ebből idézek: „egész Horvátország merő pepita. Pepita az ország címere, a repülőgépek farka, a gyerekek pólója, a kirakatok függönydíszítése, minden. A zászlók közepén (minden második házon zászló lobog) is ott a piros-fehér kockás címer, csak úgy vonzza az ember szemét. A horvát ember büszke arra, hogy ő horvát, tartása van tőle, kihúzza magát…”
– Lőnek-e még arrafele? – kérdezett közbe az egyik Béla a sok közül, mire én mondtam neki, hogy már régen nem lőnek, hál’ Istennek, a háború véget ért, sűrűbben kellene hallgatni a híreket, kedves Béla.
Ezek után rátértem a többséget leginkább érdeklő kérdésre: milyenek a horvát borok?
Nagyon jók a borok, tájékoztattam a csapatot, isszák is az ottaniak rendesen. Fontos információ, hogy édes borokkal nem találkoztam, félédessel is alig. Azonkívül fröccsivó embert sem láttam, arrafele mindenki tisztán issza a bort.
– Naná! – szólt közbe egy újabb Béla –, a szakirodalom sem foglalkozik igazán az édes borokkal. Fröccsöt csak pancsborokból érdemes csinálni.
Itt kisebb vita alakult ki, Gál villanyszerelő (notórius fröccsivó) kikérte magának, hogy ő pancsbort inna, ne sértegessük.
– Hát a vörösborok? – érdeklődött a pad tudományos baloldala.
– Azok is jók – felelte szódás Sanyi –, mély nyomokat hagynak az emberben hosszú időre. A szlavóniai Burgundac crniről valószínűleg utcát neveznek el hamarosan.
A folytatásban szó esett még tengerpartról, napfényről, szállodákról, vendégszeretetről, meg hogy de jó lenne, ha nálunk Budapesten is ugyanolyan nyugodtak lennének az emberek, mint odaát. Ha idehaza is tele lennének a városok utcai presszóasztalokkal, harangszóval, templomi kórusokkal. Ha idehaza is büszkén kitűznék a zászlót, minden második ház homlokzatára, mint aki boldog, hogy itt született, ide tartozik.