Áldott tehetségű régi muzsikus koldusok

Nem igazán tudhatjuk, kik lehettek az utcák kifinomult, egyben megtört tekintetű koldus zenészei a XIX. század derekán. De még ha nincstelenek voltak is, egy biztos: a zenéhez áldott tehetséget kaptak. Korabeli források szerint tanult emberekből álltak e szakma képviselői. Teológusok, tanítók, negyvennyolcas honvédek vagy munka nélkül maradt képzett zenészek szórakoztatták az utcák embereit.

Osgyán Edina
2002. 05. 26. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A régi időkben nagyobb tere volt az élőzenének, a koncerteknek, sőt – a polgári forradalmak után – a polgárok között jóval többen játszottak valamilyen hangszeren, mint ma. Nem kiváltság volt ez, hanem hozzátartozott az élethez. Mindennapos jelenet volt, amikor a családtagoknak gyermekeik adtak koncertet. Az utcákon vagy fogadókban a köznép szórakoztatásáról az utcai és a házról házra járó hangászok gondoskodtak.
A hárfások, citerások, harmonikások csak az utcán játszhattak ellentétben a kávéházakkal, ahova elsősorban a cigányzenekarokat engedték be. Még egy tehetséges, de szegény hárfaművész is alacsonyabban állt a társadalmi ranglétrán, mint egy cigányzenekar bármely tagja. Ők szerényebb bért is kaptak az utcai muzsikálásért, tehát a csapdából nem igazán tudtak kilépni.
Hiába játszottak menüetteket vagy kissé mélabús keringőket a hárfások, ha az utca járókelőit ez nem érdekelte. Sokkal izgalmasabb volt egy-két sláger vagy nóta, így az alamizsna érdekében inkább megalkudtak. Nem igazán tudhatjuk, kik lehettek ezek a kifinomult, egyben megtört tekintetű emberek. Még ha műveletlenek és nincstelenek voltak is, egy biztos: a zenéhez áldott tehetséget kaptak. És az is valószínű, hogy gyerek- vagy ifjúkorukban tanultak zenélni, hiszen a hárfához nem elég az ösztön és a tehetség, bizonyos technikai fogásokat is meg kell tanulni. Korabeli források szerint tanult emberekből álltak e szakma képviselői. Teológusok, tanítók, negyvennyolcas honvédek vagy munka nélkül maradt képzett zenészek szórakoztatták az utcák embereit.

A koldus muzsikusokat aszerint is csoportokra osztották, hogy utcán vagy házak udvarában játszik. Az udvari muzsikusok között jobban kedvelték a harmonikást, vagy az olyan hangszert, amely jókedvet teremt. A bérházakban zenélőknek így jóval több „gázsijuk” volt, mint az utcán pengetőknek. A hárfa a hangszer sajátosságából adódóan jóval líraibb, finomabb hangszer, így nehéz lenne vele talpalávalót játszani.
Az udvarokban a legnagyobb sikere az énekes gitárosoknak volt. Saját vidám repertoárral rendelkeztek, és operettslágerekről kuplékra, népdalokról egyéb talpalávalókra váltottak. A gitárosoknak a hangszer súlya miatt is könnyebb dolguk volt: a bérházakból könnyen átlibbentek egy kereszteződésbe, általában a legforgalmasabb időszakban. Esténként pedig egy kevésbé színvonalas kocsmába telepedtek át.
A gitárosok legnagyobb vetélytársai a kis cigánymuzsikusok voltak, akik általában ketten kóboroltak az utcákon, és néhány krajcárért zenéltek. Persze a hat-nyolc éves gyerekek zenei tudása hagyott némi kívánnivalót maga után, így az alacsony bér miatt nem panaszkodhattak. Az utcai muzsikosok közül talán ők bizonyultak a legkitartóbbnak, mert addig, amíg a hárfások a század elején már eltűntek az utcákról, a kis cigányzenészek még a két világháború között is fel-feltűntek a fővárosban. A második világháború után az impresszáriók zenekarba szervezték ezeket a gyerekeket. Egy részük később jól képzett muzsikus lett.
A verklisek is az utcák tipikus figurái voltak, bár ők nem értettek a hangszerekhez, csak működtették a zenegépet. Indulót, keringőt, népdalt, operettet játszottak. Leggyakrabban kültelki viskóknál tűntek fel vagy cselédházak környékén. A háton hordozható, lábra állítható sípládában a dallamokat sípok formálták meg. A hangszert faragványok vagy egyszerűbb festések díszítették. A verklisnek, noha nem játszott a hangszeren, de cipelnie kellett a nehéz ládát, s ez jelentős megterheléssel járt. (A kintornás elnevezést mégsem ezért kapták. A kintorna egy hangszernév, a hárfa vagy citera formájú hangszereket hívták így.) A sípládások, verklisek, kintornások többsége idős, rokkant, vak vagy béna ember volt, akik kitett tányérba vagy sapkába kapták a pénzt. A legjobban a gyerekek kedvelték őket: amikor a házak kapujába megérkezett az öreg zenész, és felállította a zenedobozt, gyerekek tucatjai lepték el kíváncsiskodva. A század végére azonban a verkli becsülete is nagyot zuhant, a jómódú polgárság lenézte, és egy idő után tiltani kezdte ezt a kedvtelést.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.