A régi időkben nagyobb tere volt az élőzenének, a koncerteknek, sőt – a polgári forradalmak után – a polgárok között jóval többen játszottak valamilyen hangszeren, mint ma. Nem kiváltság volt ez, hanem hozzátartozott az élethez. Mindennapos jelenet volt, amikor a családtagoknak gyermekeik adtak koncertet. Az utcákon vagy fogadókban a köznép szórakoztatásáról az utcai és a házról házra járó hangászok gondoskodtak.
A hárfások, citerások, harmonikások csak az utcán játszhattak ellentétben a kávéházakkal, ahova elsősorban a cigányzenekarokat engedték be. Még egy tehetséges, de szegény hárfaművész is alacsonyabban állt a társadalmi ranglétrán, mint egy cigányzenekar bármely tagja. Ők szerényebb bért is kaptak az utcai muzsikálásért, tehát a csapdából nem igazán tudtak kilépni.
Hiába játszottak menüetteket vagy kissé mélabús keringőket a hárfások, ha az utca járókelőit ez nem érdekelte. Sokkal izgalmasabb volt egy-két sláger vagy nóta, így az alamizsna érdekében inkább megalkudtak. Nem igazán tudhatjuk, kik lehettek ezek a kifinomult, egyben megtört tekintetű emberek. Még ha műveletlenek és nincstelenek voltak is, egy biztos: a zenéhez áldott tehetséget kaptak. És az is valószínű, hogy gyerek- vagy ifjúkorukban tanultak zenélni, hiszen a hárfához nem elég az ösztön és a tehetség, bizonyos technikai fogásokat is meg kell tanulni. Korabeli források szerint tanult emberekből álltak e szakma képviselői. Teológusok, tanítók, negyvennyolcas honvédek vagy munka nélkül maradt képzett zenészek szórakoztatták az utcák embereit.
A koldus muzsikusokat aszerint is csoportokra osztották, hogy utcán vagy házak udvarában játszik. Az udvari muzsikusok között jobban kedvelték a harmonikást, vagy az olyan hangszert, amely jókedvet teremt. A bérházakban zenélőknek így jóval több „gázsijuk” volt, mint az utcán pengetőknek. A hárfa a hangszer sajátosságából adódóan jóval líraibb, finomabb hangszer, így nehéz lenne vele talpalávalót játszani.
Az udvarokban a legnagyobb sikere az énekes gitárosoknak volt. Saját vidám repertoárral rendelkeztek, és operettslágerekről kuplékra, népdalokról egyéb talpalávalókra váltottak. A gitárosoknak a hangszer súlya miatt is könnyebb dolguk volt: a bérházakból könnyen átlibbentek egy kereszteződésbe, általában a legforgalmasabb időszakban. Esténként pedig egy kevésbé színvonalas kocsmába telepedtek át.
A gitárosok legnagyobb vetélytársai a kis cigánymuzsikusok voltak, akik általában ketten kóboroltak az utcákon, és néhány krajcárért zenéltek. Persze a hat-nyolc éves gyerekek zenei tudása hagyott némi kívánnivalót maga után, így az alacsony bér miatt nem panaszkodhattak. Az utcai muzsikosok közül talán ők bizonyultak a legkitartóbbnak, mert addig, amíg a hárfások a század elején már eltűntek az utcákról, a kis cigányzenészek még a két világháború között is fel-feltűntek a fővárosban. A második világháború után az impresszáriók zenekarba szervezték ezeket a gyerekeket. Egy részük később jól képzett muzsikus lett.
A verklisek is az utcák tipikus figurái voltak, bár ők nem értettek a hangszerekhez, csak működtették a zenegépet. Indulót, keringőt, népdalt, operettet játszottak. Leggyakrabban kültelki viskóknál tűntek fel vagy cselédházak környékén. A háton hordozható, lábra állítható sípládában a dallamokat sípok formálták meg. A hangszert faragványok vagy egyszerűbb festések díszítették. A verklisnek, noha nem játszott a hangszeren, de cipelnie kellett a nehéz ládát, s ez jelentős megterheléssel járt. (A kintornás elnevezést mégsem ezért kapták. A kintorna egy hangszernév, a hárfa vagy citera formájú hangszereket hívták így.) A sípládások, verklisek, kintornások többsége idős, rokkant, vak vagy béna ember volt, akik kitett tányérba vagy sapkába kapták a pénzt. A legjobban a gyerekek kedvelték őket: amikor a házak kapujába megérkezett az öreg zenész, és felállította a zenedobozt, gyerekek tucatjai lepték el kíváncsiskodva. A század végére azonban a verkli becsülete is nagyot zuhant, a jómódú polgárság lenézte, és egy idő után tiltani kezdte ezt a kedvtelést.
Trump béketárgyalást készít elő Zelenszkij és Putyin között
