Magyar Nemzet: Él-e még a táncházmozgalom?
Halmos Béla: Él, csak nem mozgalom formájában: intézményesült, beilleszkedett a társadalom életébe. Művészeti és zeneiskolák nyíltak, tánctanítás folyik, a legfrissebb képződmény a Hagyományok Háza. Soha nem táncolt, zenélt, kézműveskedett annyi ember, mint ma. Mozgalom akkor születik, amikor valami nem létezik hivatalosan. A kezdeteket átható romantikus, forradalmi lendület átalakult, most talán kevesebb politikai ellenállás lappang a táncházban. Ma már mindenki szabadon politizálhat, ezért megszűnt a mozgalom egyik fő, kezdeti létrehívója. A biokultúrához tartozik szerintem a népi hagyományok gyakorlása, amikor akusztikus a zene, természetes lépéseket alkalmazunk, saját hangon énekelünk. Ezzel szemben áll a technokultúra, mely ma letarolja a népi kultúrát is. Csak ezt még kevesen ismerték föl.
Balogh Kálmán: A fiatalokban ugyanúgy megvan a lelkesedés és a szeretet, mint harminc évvel ezelőtt. Üzletileg is sokat fejlődött a táncház.
Jánosi András: Ahhoz hasonló a kérdés, mintha a szomszéd kertjébe mindennap átugrana a kutyám, föltúrva mindent, aztán ártatlan arccal megkérdezném: na, fejlődnek a vetemények? A puszta statisztikai adatok alapján azt gondolhatnánk, nem él a táncházmozgalom úgy, mint harminc évvel ezelőtt. Népi hagyományunk ápolásának, autonóm művészetként továbbéltetésének politikai vetülete ma semmivel sem jelentéktelenebb, mint húsz, harminc évvel ezelőtt volt, csak másként jelentkezik. 1988-ban együttesem, a Jánosi-együttes MOM-os táncházát, ahova 200-300 fiatal járt, főként gazdasági okokból kellett megszüntetnünk. Az akkoriban működő magyar táncházak döntő többségét ugyancsak gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg. Eközben más, nem magyar táncházak, popzenei rendezvények szervezésére bőven akadt gazdasági erő.
Mihályi Gábor: Én nagyon fiatal voltam, talán egy-két évvel a Jókai könyvesbolti táncház után kapcsolódtam be a táncéletbe. A táncházaknak elsősorban kulturális jelentőségük volt, de tagadhatatlanul politikai töltetet is hordoztak. Nem volt ez nyílt szembenállás a hatalommal, de a néptáncon keresztül a városi fiatalság figyelme ráirányult kultúránk elhanyagolt területeire: a nemzettudatra, ne adj’ isten a határon túli magyarokra. Nem tűzött senki semmit a kalapjára, ám a tánccal belopózott a lelkekbe a népi kultúra és a magyarságtudat. Ez mára mindenképpen megváltozott: aki most táncházba megy, talán nemcsak dacból és a nyugati kultúra elleni lázadásból tanul táncolni, hanem mert szórakozásához, magyarságtudatához hozzátartozik.
Jánosi András: Nem a fiatalság csinált ebből politikai kérdést, hanem a hatalom, mert félt mindentől, ami a nemzettudatot erősíti. Ez a jelenség ma sem szűnt meg. Pedig a táncházak sokkal inkább az egészséges kulturális önismeretre nevelnek, valamint más népek kultúrájának megbecsülésére.
Rácz Attila: A kezdetek kezdetén nem voltam jelen, de a mozgalom alapvetően megváltoztatta életemet. Amikor eljutottam az első táncházba, meghökkentem, miféle zene az ott hallott széki csárdás, egyáltalán: hol van Szék…? Azért alakulhatott mozgalommá a táncház, mert a fiatal korosztály nem kapott választ az ilyesféle kérdésekre. Az vonzott engem oda, hogy a tánc környezetébe, szituációjába, funkciójába illeszkedik szervesen. A mozgalomnak nem az volt a lényege, hogy táncolni tanítson meg embereket, hanem hogy a tánc kapcsán az élet csaknem minden területére kiterjedő információt adjon: múltról, hagyományról, történelemről, életmódról.
Halmos Béla: Sebő Ferenc és én azért kezdtünk foglalkozni ezzel a zenével annak idején – Tímár Sándor és Martin György biztatására –, mert sehol nem lehetett hallani, látni eredeti, dokumentumértékű népzenét és néptáncot. Ha egy koreográfus az Operaház balettkarába vágyott, de kudarcot vallott, néptánc-koreográfus lett, egyszerűen kitalálva a lépéseket. Karinthynál olvastam: mindegy, a láncnak melyik szemét fogod, az egész láncot fogod. Mi a népzenébe kapaszkodtunk bele. 1969-ben Sebő Ferivel egy aquincumi régészeti táborban üldögélünk a tűz körül szerbekkel, bolgárokkal, németekkel, lengyelekkel. Jár körbe az üveg, a bolgárok, a lengyelek úgy mulattak, olyan jóízűen énekeltek, hogy elámultunk. Mi, magyarok meg csak kuporogtunk, olyasféle nótákkal kísérletezve, mint az Akácos út meg a Száz forintnak ötven a fele. Elkezdtünk morfondírozni azon, hogy itt élünk Bartók, Kodály országában, az egész világ minket utánoz módszertanban, mégsem ismerjük saját népzenénket. Itt is fölmerül a politikum. Amint dokumentarista módon kezdtünk kutatni, azonnal kiderült, hogy például a határok kérdése nem is olyan egyszerű. A szovjetizált világ nem tolerálta, hogy arról gondolkodjunk: a tankokkal megtámogatott, internacionalizmusnak nevezett és megcsúfolt alapfogalom miként működik valójában.
Magyar Nemzet: Beavatkozott a hatalom a mozgalom tevékenységébe?
Halmos Béla: A mi generációnk ötvenhatnak köszönhetően először gondolkodhatott el azon, hogy nem csasztuskákat akar énekelni az elvtársak ízlése szerint, hanem népdalt – ebben az értelemben lettünk mozgalom, de vigyáztunk rá, hogy ne vétsünk. A méhkeréki román anyagot sem taktikai okokból használtuk fel már a kezdet kezdetén, bár ilyesmi is volt benne, hanem a bartóki gondolat vezetett bennünket: e népzenéket nem érthetjük meg egymás nélkül. Minden hatalom a spontán információáramlástól fél: ha elmentél egy táncházba, átjött Erdélyből Csorba János bácsi, és nem hazudott neked.
Balogh Kálmán: Mindig irigyeltem a soviniszta Románia népzenei életét. Ceausescu ugyanis annyi támogatást adott, hogy fantasztikusan felpezsdült a népi kultúra. Ilyen szempontból nagyon sajnálom, hogy Magyarország nem volt ebben a helyzetben, és nem mutattunk föl erőt…
Halmos Béla: Ceausescu módjára engem csak ne támogasson az állam. Az akkori magyar kormány valóban nagy üzleti lehetőséget mulasztott el: a hetvenes évek végétől a táncházat mint szórakozási formát exportálhattuk volna.
Balogh Kálmán: Nem így gondoltam. Ha az állam támogatja a népművészetet, elképesztő eredmények születhetnének. A huszadik század legnagyobb vívmányának tartom, hogy Svédországtól Afrikáig végre rengetegen kíváncsiak az igazi népzenére.
Rácz Attila: Én örülök is annak, hogy a hatalom nem támogatta a táncházmozgalmat, így áldozatot kellett hoznom azért, hogy táncolhassak – ezért sokkal nagyobb volt az elkötelezettségem. A folklór a természeti környezet, egy adott kisközösség tükre. Egy-egy közösségen belül halálos pontossággal alakul ki az ízlésvilág: minden autentikus népzene gyönyörű. Így lehetséges az, hogy bár nincs közöm Dél-Amerikához, megérezhetem zenéje ihletét. Ennek tudatát hozta a táncházmozgalom.
Jánosi András: Nem mi találtunk ki, hogy érdemes a népi műveltség felé fordulni, hiszen már a század eleji Nyugat-Európában, például a skandináv országokban működtek efféle mozgalmak. Viszont óriási a különbség a magyar, illetve más országok zene- és táncházmozgalmai között: nálunk még többé-kevésbé élt az ősi kultúra, amelyet nem érintett a nyugat-európai írásbeliség. Olyasmit tártunk föl, amire az európai kultúra is rácsodálkozott, és ami számára olyasféle egzotikumnak tűnt, mintha Afrikából vagy Indiából származna.
Halmos Béla: Valóban fejlesztette a személyiséget és a kreativitást, hogy föl kellett fedezni ezt a kultúrát, de az már minden áldozaton túlmutatott, hogy Martin György, Nagy László, Kormos István abba halt bele, hogy megszállottan végezték munkájukat, ragaszkodva értékrendjükhöz. A magyar és a külföldi táncházmozgalmak közötti igazi különbség szerintem az, hogy sehol a világon nem állt a mienkéhez hasonló apparátus és világszínvonalú folklórkutatás mögöttük – elegendő csak Bartók, Kodály, Lajtha László, Vikár Béla nevét említeni. E tudományos kontroll nem engedett eltévedni a sovinizmus vagy bármiféle naiv romantika irányába. A magyar táncházmozgalom azért kivételes, és azért vált modellé, mert a hazai népzene- és néptánckutatás eredményeire épült. A néptánckutatás Martin György óta iskola, az ő kutatásai bartóki méretű életművet alkotnak. Tőlünk nyugatra a paraszti kultúra az évszázadok folyamán beépült a fejlődő polgári műveltségbe: például Bach is felhasználta a népzenét. Tőlünk keletre pedig csak népzene van; ezért nem igaz, hogy Ceausescu támogatása kellett a román népzenei élet pezsgéséhez. Trianon után az anyaországi magyarok a szocialista ideológiának köszönhetően elveszítették folklórjukat. Míg Erdélyben kincsesbányát találtunk fantasztikus elevenségben, itt van például Szék község, amelyről Martin György írja: kevés ilyen település található a világon.
Jánosi András: Népünk hagyományos zenei kultúrája teljesen különbözik az írásbeliség által befolyásolt európai népekéitől. Ilyesmit tőlünk több ezer kilométerre keletre vagy délre vándorolva lehet csak találni. Ez döbbentette meg a tőlünk nyugatra élőket.
Halmos Béla: De minket is! Másfelől a rock az utolsó tánczene, melyben még van kontaktus zenész és táncos között, bár az erősítő már közéjük ékelődik. Az írásbeliség hiánya, a tánc, a szolgálat, az emberközpontúság és a biokapcsolat, ami irgalmatlanul vonzó tánckultúránkban. Amerika nemzetközi táncházaiban három-négy perces koreográfiákat tanulnak be és adnak elő a-tól zs-ig, vagyis az arabtól a zsidóig, ráadásul gépzenére. Eszembe jutott egy érzékletes példa az ember-ember, zenész-táncos kapcsolatra. Egyik barátom, oszlopos tagja a táncházmozgalomnak, feleségével minden táncházban ott volt. Egy alkalommal a Kassák Klubban ülök a dobogón, muzsikálok. Látom barátomat, hogy egy hosszú hajú, csinos barna lánnyal táncol, aki szemmel láthatóan nem a felesége. Szépen összesimultak, hiszen a széki lassú azért van, hogy előzetesen tájékozódni lehessen a folytatást illetően. Énekelni kezdek, hogy „Tele van a sötét égbolt ragyogó csillaggal, tele van a szívem keserű bánattal”. Egyre jobban összesimulnak. A prímás dönti el, hogy a lassúból mikor vált át csárdásra. Amikor a csárdás elkezdődik, rögtön ki kell engedni a szoros fogásból, és kezdhetnek forogni. De én most nem zenei és nem is ritmikai megfontolásból váltottam, hanem mert megláttam közeledni barátom nejét. Egy zenei váltás így menthet meg egy házasságot. De érdemes etológiai példát is említeni: a kacsák násztáncában ugyanaz történik, mint a kalotaszegi legényesben: amikor elérkezik a párzási időszak, a tojók félkörben fölsorakoznak a tópart egyik részén, a gácsérok a másik oldalon. A gácsérok egyenként bemennek a tó közepére: figuráznak, táncolnak. Ha nagyon ügyes és látványos a produkció, a tojók begerjednek. A kalotaszegi legényes is erről, a párválasztás művészi megjelenítéséről szól.
Rácz Attila: Ha a színpadi táncok, koreográfiák világába teszünk kitérőt, felmerülhet az évenként megrendezett Néptánc-antológia példája. Nagyon sokat láttam már, nem igazán jelenik meg ott újdonság, legfeljebb egy-egy új lépés, vagy hogy esetleg más kötényben jönnek be a kislányok, mint az előző években. Csupán sorokat, köröket, átlókat látok, és nem értem, hogy miért éppen ez vagy az a fickó jött ki szólózni – noha e mutatvány a paraszttáncházakban szigorúan szabályozott volt. A színpadi táncot kiszakították eredeti élethelyzetéből, tartalom nélküli, pusztán technikai elemeket sorakoztatva a színpadra. Megkerülhetetlen a közösségi élethelyzet elővarázsolása, amely eredetileg megteremtette a táncokat.
Magyar Nemzet: Úgy tetszik, ma éppenséggel ez az elidegenítő, monumentálisan személytelen szemlélet uralja a legelfogadottabb koreográfusok munkáit is.
Mihályi Gábor: A táncházmozgalomnak köszönhetően a színpadon is döntő változások történtek. Nemcsak a városi ifjúság talált rá egy szórakozási formára, hanem az addig művieskedő, színpadias, tematikus, üres koreografálás sokkal emberközelibbé, természetesebbé, nézhetőbbé vált. Aztán az történt, ami általában egy mozgalommal, divattal történni szokott: utolérte az egysíkúság, az önmagába fordulás, az önismétlés sorsa. Ha ma megnézünk egy darabot, hiányérzetünk támad, ismét kérdések merülnek föl, amelyekre megint csak választ kell találnunk – mint a mozgalom indulásakor. Jó volna, ha a táncos közélet választ adna arra a kérdésre: hogyan léphetünk tovább e valóban sematikussá váló koreográfusi szemléletből.
Jánosi András: A táncművészet mozgalom előtti produkciói nem törekedtek hitelességre. Egy szatmárinak mondott darab például a milánói makarónihoz hasonlított: csak annyi köze volt ahhoz a tájegységhez, mint a milánóiaknak a róluk elnevezett makarónihoz. A tánckutatási eredmények egyre inkább eltávolodtak attól, ami a színpadon megjelent. A táncházmozgalom, Halmos Béláék, Tímár Sándorék, Martin Györgyék közös nevezőre hozták, szembesítették a tudományt és a színpadi táncművészetet. Ma szinte fordított a helyzet: attól még, hogy valami tudományosan tökéletesen hiteles, nem szabadna elfeledkezni a színpadi megjelenítésről, a személyiségek eljátszásáról sem.
Magyar Nemzet: Csupán az akadémizmus volna a mai magyar néptáncművészet sematizmusának oka?
Jánosi András: Nem alakult ki a folklór művelőinek közélete sem, a média nem foglalkozik elég súllyal velünk.
Halmos Béla: Itt nem ez a fő probléma. A színpadi néptánc- és népzeneművészet azért van ma gondolkodó állapotban, mert az egész világ abban van. A mozgalom által újjáélesztett népi kultúra olyan társadalomban keletkezett, melyben kis, átlátható közösségek működtek – ezek az életkörülmények alapvetően megváltoztak. A táncház, melyben négyezer ember nyüzsög, már működésképtelen. Városrendező építész vagyok, nagyképűen szólva élettervező: ha olyan lakások épülnek, amelyekben már keresztelőre sem lehet összejönni, melyekben generációk nem tudnak együtt élni, ha a közlekedés izolálja az egyéneket, mert mindenki külön autóban utazik, ha személyes beszélgetések helyett mindenki csak mobilon, kutyafuttában kommunikál – ebben a világban nem meglepő, hogy a teljes élet igényére nincs infrastruktúra, sem lehetőség. És egyik politikai vagy gazdasági hatalomnak sem érdeke, hogy gondolkodó, hiteles információkat szerző emberek éljenek benne. Soha nem tapasztalt módon terrorizálnak ma bennünket. A multinacionális cégek, illetve az elektronikus médiumok elhatalmasodása nem magyar probléma, hanem világügy. A táncház válsága az életforma válsága.
Balogh Kálmán: Ha beesek egy néptánc-előadásra, én is a fejemhez kapok: atyaúristen, mi ez, miről szól ez. Kérdés, mit tehetünk mi, hogy ez a kultúra tovább éljen.
Mihályi Gábor: Kompromisszumot kell kötnünk. A XXI. században élünk, nem várhatjuk el, hogy szekerek guruljanak az utcán, és visszahúzzuk a csizmát. A feladatuk mindazoknak, akik a folklór lényegét ismerik, hogy a mai közönség számára lefordítsák azt, és átélhetővé tegyék. De ez biztosan nem oldható meg a hetvenes évek eszközrendszerével. Új módszereket kellene végre találnunk.
Magyar Nemzet: Kérdés, nem túl enyhe m
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
