Brit szikla spanyol földön

José María Aznar spanyol és Tony Blair brit kormányfő legutóbbi találkozójától Madrid egy ideig azt remélte, hogy közös nyilatkozatot tesznek közzé a Gibraltár feletti szuverenitás végleges rendezéséről. Az Egyesült Királyság és Spanyolország között hosszú hónapok óta rendszeres a tárgyalás erről a fogas kérdésről, ám a legutóbbi külügyminiszteri találkozó után közölték, hogy ilyen nyilatkozatra nem lehet számítani. Joggal merül fel a kérdés: mi az oka annak, hogy két NATO-szövetséges, az EU két tagja között ennyire reménytelen a megegyezés?
A probléma nem új keletű: pontosan háromszáz éves, a spanyol örökösödési háborúból nőtt ki. Ennek során angol és holland hadihajók legénysége foglalta el a hat és fél négyzetkilométeres területet, amelyet hosszú földnyelv választ el Spanyolország testétől. A terület nagyobb része az a bizonyos szikla, vagyis egy 450 méter magas hegy, amelynek birtokában egy tengeri hatalom ura lehet az Ibériai-félsziget és Észak-Afrika között húzódó 32 kilométer széles tengersávnak, és gyakorlatilag lezárhatja a Földközi-tengert az Atlanti-óceán felől. Gibraltár már a nevét is ebből a stratégiai felismerésből nyerte: 711-ben Tarik arab hadvezér hódította meg és nevezte el Dzsebel-al-Tariknak, Tarik hegyének. A marcona hegyorom sokszor cserélt gazdát. Hol mórok, hol spanyol lovagok szirtje volt, s vele együtt persze a tövében, tőle nyugatra fekvő keskeny földsáv is, a hegy lába és a tenger vize között. Az 1713-as utrechti béke Angliának ítélte a fennhatóságot Gibraltár fölött, de ebbe a spanyolok sosem nyugodtak bele. Már 1714-ben követelni kezdték visszaadását, és követelésüket több ízben fegyveres erővel próbálták érvényre juttatni. Három és fél hónapig ostromolták 1779 és 1783 között a sziklaerődöt, de nem sikerült bevenniük. Anglia természetesen stratégiai értéke miatt ragaszkodott annyira Gibraltárhoz, hiszen – különösen a repülőgép előtt – Tarik hegyének birtokában a brit hadiflotta alapjában sajátjának tekinthette a Földközi-tengert. A brit haditengerészeti támaszpont fontosságát növelte, hogy a XIX. század közepétől a Szuezi-csatorna megnyitásával a Földközi-tengeren keresztül lehetett leggyorsabban megközelíteni Indiát és a Távol-Keletet is. Még a repülőgép harcrendbe állítása sem ásta alá Gibraltár értékét, hiszen a sziklába ágyazott katonai és haditengerészeti létesítményeket nehéz volt a levegőből támadni, amit a második világháború tapasztalatai is bizonyítottak. Sőt légitámaszpontként is rendkívül értékesnek bizonyult a brit és az amerikai légierő számára – akkor is, azóta is.
Inkább a világpolitikai erővonalak átrendeződése kezdte ki Gibraltár stratégiai értékét. A második világháború után a potenciális ellenség a szovjet birodalom lett, és a kölcsönös nukleáris fenyegetésben immár nem játszottak fontos szerepet a Földközi-tengeren cirkáló hadihajók, a földrészközi rakétafegyerek világában kisebb szerep jutott a gibraltári hadirepülőtérnek, mint amikor a Stukák ellen kellett felvenni a harcot. A gibraltári brit haditengerészeti és légi támaszpont az 1960-as években még az itteni lakosság megélhetésének hatvan százalékát biztosította, mára ez – a haditengerészeti dokkok lezárása, 1984 óta – hét százalékra csökkent. Gibraltár lakói ma alapvetően az idegenforgalomból élnek; csak Spanyolországból évente hatmillió turista keresi fel. Őket nem annyira a hegycsúcsról nyíló kilátás vagy a Tarik hegyén nagy számban futkározó berbermajmok, hanem inkább az adómentesen vásárolható árucikkek csábítják Gibraltárba.
Gibraltár harmincezer főnyi, etnikailag javarészt arab, zsidó és máltai eredetű lakosa közül az 1967-es népszavazáson több mint tizenkétezren szavaztak a status quo fenntartása, és negyvennégyen a szuverenitás átadása mellett. Ráadásul Gibraltár 1969-es alkotmánya kimondja, hogy a terület feletti szuverenitás kizárólag a lakosság népszavazáson kifejezett akaratával változtatható. A brit kormány legutóbbi javaslata – amely miatt Jack Straw külügyminisztert Júdásnak nevezték a gibraltári tüntetők – eleve kudarcra ítéltetett. Először is a spanyolok nem titkolják, hogy végső soron maguknak követelik Gibraltárt. Másodszor, a gibraltáriak leszavazhatják a közös szuverenitást. Peter Caruana, Gibraltár főminisztere nem is akar részt venni a tárgyalásokon, mint a brit küldöttség tagja, mert úgy érzi, hogy ez eleve megkötné a kezét: ha nem képviselheti a gibraltáriakat, akik megválasztották, akkor senkit sem akar képviselni. A londoni Times hasábjain egész oldalas hirdetésben fordul a gibraltári kormányzat a brit olvasókhoz, ne hagyják, hogy a brit kormány elárulja őket. Ugyanakkor a spanyol tengerparton háromszázezer angol nyugdíjas él, akik nem értik, miért ne élhetne boldogan brit állampolgár a szövetséges Spanyolország zászlaja alatt Gibraltárban éppúgy, mint Costa Braván vagy Costa del Solon?