Budai mézeskalácsosok

A különleges ízű édesség, a mézeskalács régen a vásárok, búcsúk kedvelt vásárfia volt. Az egyik leghosszabb ideig működő fővárosi mézeskalácsos céget 1700-ban alapították Budán, és egészen az 1960-as évekig gyártotta a közkedvelt huszárokat, tükrös szíveket, gyertyákat, viaszból készült templomi kegytárgyakat, majd később padlómázat is.

Napjainkra szinte ismeretlen fogalommá vált a mézeskalács a nagyvárosi ember számára. Pedig valamikor a legkedveltebb vásárfia volt a jellegzetes ízű és formájú édesség, amit rozs- és búzaliszt keverékéből, mézből, fűszerekből, cukros sziruppal készítették és készítik néhány helyen még ma is. A nagy időkben a minták megalkotását a mesterek és legényeik mellett híres rézmetszők is segítették, amivel így valóságos népművészeti alkotások születhettek. A XVIII. század pest-budai mézeskalácsosai, akik egyúttal viaszöntéssel is foglalkoztak, több Buda, Pest, Vác és Esztergom hatókörű céhhez tartoztak. Egyik ilyen műhely volt az is, amelyet 1700-ban alapított Budán a német területről bevándorolt Mayer János. A mesterség apáról fiúra szállt, akik közül az egyik nagyobb haszon reményében áttelepítette az üzletet a Tabán hajóhíd és kikötő közeli oldalára, az Aranyszarvas fogadó szomszédságába. Az üzlet szépen növelte forgalmát, az óriási mennyiségű kézzel készített gyertya mellett – amellyel ekkoriban városszerte világítottak – természetesen főként különböző fajta mézeskalácsokat, tükrös szíveket, huszárokat árultak. A Mayer család az 1840-es évekre halt ki, így az egyik náluk tanult ügyes segéd, Lakner János, majd annak halála után az özvegy új férje, Benedek Róbert vette át a cégirányítást. Ekkorra esik legfényesebb évük, az 1867-es, mikor is az új uralkodó – Ferenc József – megkoronázására szervezett fáklyás menethez szükséges sok ezer gyertya egy részét rendelték meg náluk. Éjt nappallá téve dolgoztak a másik hét műhellyel. A hosszú életű mesternél tanulta ki a szakmát unokaöccse, Samu is, aki végül továbbvitte a mézeskalácsos céget. Az üzlet az ő idejében kis múzeumként is funkcionált. Bejárati ajtaja felett cégér hirdette az alapítás évét, belépve pedig egy tiszta kis helyiség fogadta a látogatót, amelynek falai mentén vitrinekben sorakoztak a mézeskalácsos és gyertyaöntő-mesterség emlékei, valamint viaszból készült templomi kegytárgyak és szobrocskák. Az épület hátsó részében kapott helyet a műhely, ahol megrendeléseiket teljesítették. Az első világháborút követő gazdasági visszaesés azonban nekik sem kedvezett, apadó forgalmukat egyéb termékek gyártásával próbálták egyensúlyba hozni. Ekkor már minden olyasmit kínáltak, amire a környék lakóinak szüksége lehetett, így például méhviaszból előállított padlóápolót is. A Tabán harmincas évekbeli lebontásakor kis üzletük is áldozatul esett a városrendezésnek, ekkor költöztek át az Attila utca másik oldalára. A gyertyamártogatás ipara a két háború között teljesen visszaesett, hiszen az időközben megjelent gázt lassan már a villany váltotta fel a múlt század harmincas éveire. Így csupán a mézeskalács-készítés maradt, amelyet az óbudai, újlaki, krisztina-, vízi-, józsef- és terézvárosi búcsúkon árusíthattak. A bolt forgalma egyre csekélyebb lett, megélni is alig lehetett belőle. Benedek Samu halála után lánya, Margit vette át az ipart, de ekkoriban már csak a karácsony környéki fellendülésben reménykedhettek, amikor az ünnepi dekoráláshoz mindig vásároltak azért az emberek néhány gyertyát, viaszfigurát, mézeskalács díszt. Az 1960-as évek közepéig tartott az üzlet csendes agóniája, amikor Benedek Margit végleg bezárni kényszerült a boltot. Ezáltal megszűnt az ország egyik legrégebbi mézeskalácsos cége, helyét pedig rövidesen más üzlet foglalta el.