Csak a győztesnek lehet igaza

Nélkülünk. Most már kezdjük megszokni, hogy a négyévenkénti futball-világbajnokságok nélkülünk zajlanak, nemzeti tizenegyünk (csatolt részeivel együtt) „páholyból” nézi mások csatározásait, azaz idehaza bújik bele a tévébe, hogy aztán megdönthetetlen szentenciát mondjon, szurkoljon és bíráljon. Szíve joga, persze. Minthogy szívünk joga nekünk is azon keseregnünk: a balsors hozta ezt magával, vagy az Orbán-kormány négy éve. Mert még ez utóbbi következtetést is megérhetjük a dolgok jelenlegi állása és haladása szerint.
Szerencsére az egyetemes futball fittyet hány minden emberi kicsinyességre, és minden próbálkozás ellenére őrzi az örök emberit: a játékosságot, egy-egy fantasztikus mozdulat pedig egyenesen remekmű, „az aranyfényben tündöklő futballista” életműve. Így nyúlt Toldi Miklós a malomkő után, egy pillanatig sem a véletlenre bízva, hogy fel tudja-e emelni.
Szóval, nekünk csak a sóhajtás marad, és az emlékezés. De, egy szép sóhajtás is felér egy vigaszdíjjal. Visszalapozni pedig bátran kell, és szabad. Mert az élet ócska hamispénze tanulsággal azért fizet. Ami arra jó, hogy teljesen ne keseredjünk el. Mert a visszavágó jön, jönnie kell. Közös a vágy és közös a hit bennünk, hogy egyszer feltámadunk.

1934. május 31., labdarúgó-világbajnokság, Olaszország.Negyeddöntő. Ausztria–Magyarország 2-1. A magyar csapat kilenc emberrel fejezte be a küzdelmet, és kiesett. Június 2-án a Sporthírlap így elmélkedett: „Nádas Ödön [szövetségi kapitány] ne magyarázkodjon, mondjon le indoklás nélkül. Még az új kapitányválasztás előtt! Azonnal!” Csak menny és pokol jöhet. A tisztítótüzet a világbajnokságok nem ismerik..

1938. június 19., vb, Franciaország. Az aranyéremért: Olaszország–Magyarország 4-2. Nemzeti Sport, június 20. „Nagy nehezen a következő nyilatkozatokat teszik. Toldi [akit kihagyott a kapitány]: – Nem mondok semmit, mert ha megmondanám, ami a szívemen fekszik, akkor megbüntetnének. Lázár: – Jobb, ha nem beszélek. Turay: – Nem szólok semmit... Korányi: – Nem nyilvánítok véleményt.” A győzelem jó szónokká teszi a futballistát, a vereség néma vitézt farag belőle. Nemzeti Sport, 1938. június 21., Mamusich Mihály: „A tanulságokat levontuk, most már adjuk át magunkat boldogan a második hely tiszta örömének. Csináljunk magunknak egyszer ünnepet a magyar labdarúgásban.” Mi, magyarok, a második helyből sohasem tudtunk... Június 24., Feleki László: „A végzet, a végzet. Sokat lehetne írni a magyar futball végzetéről…” Előrelátó szavak.
Lásd a következő világbajnokságot.
1954. július 4., vb, Svájc. Az aranyéremért: Nyugat-Németország–Magyarország 3-2. Népsport, július 6., Guttmann Béla, az FC Milan magyar származású edzője: „Nem szabad tragédiának tekinteni ezt a vereséget. [Annak tekintettük, és most már az is marad.] A magyar csapat az elmúlt több mint négy év alatt, s ezen a világbajnokságon is bebizonyította, hogy a világ legjobb csapata.” Ez nekünk, magyaroknak, kevés.
1958. június 17., vb, Svédország. Csoportmérkőzés. Wales–Magyarország 2-1. Népsport, június 18., Baróti Lajos szövetségi kapitány: „A balsikerért én vagyok a felelős, mint a csapat szakvezetője. Ami történt, az én hibám. Elvállaltam egy feladatot, és nem tudtam teljesíteni. Nem tudtam összeforrasztani, lelkileg összekovácsolni a csapatot. Nagyon szégyellem magam és lelkiismeret-furdalásaim vannak.” Pedig micsoda csapatunk volt: Grosics – Mátrai, Sipos Sárosi – Bozsik, Kotász – Budai II, Bencsics, Bundzsák, Tichy, Fenyvesi.

1962. június 10., vb, Chile. A negyeddöntőben: Csehszlovákia–Magyarország 1-0. Népsport, június 12.: „A szövetségi kapitányt érthetően nehezen lehetett szóra bírni. »Mindent megtettek a játékosok – mondta Baróti Lajos. – Lelkesen, s időnként igen jól küzdöttek. Nagy balszerencsénk volt.« – A mérkőzés után különben szomorúan, leverten üldögéltek játékosaink az öltözőjükben, néhánynak, így Tichynek, és Mészölynek a könnye is megeredt, s csak igen nehezen lehetett megvigasztalni őket.”
Az 1924-es párizsi olimpián a magyar futballválogatott óriási meglepetésre 3-0-ra kikapott Egyiptomtól, és kiesett. A hazaérkezés után készült úgynevezett Fekete könyvben szinte valamennyi játékos és szakvezető a vereség okát a balszerencsében jelölte meg. Hogyan mondta Feleki László? „A végzet, a végzet...” Valóban a végzet?
1966. július 23., vb, Anglia. A negyeddöntőben: Szovjetunió–Magyarország 2-1. Népsport, július 24. „Döntően kihatott a játék alakulására az a tény, hogy a kitűnő szovjet válogatott már a mérkőzés első perceiben megszerezte a vezető gólt. Ez nagy nyugalmat, biztonságot kölcsönzött a győzteseknek, a mieinket pedig idegessé tette.” Ki érti? Hát Bene a 47. percben egyenlített… A hangok viszont újfent felerősödtek, hogy a szovjetek ellen a magyar csapatnak nem volt szabad nyernie… Jut eszembe: 1955. szeptember 25-én 103 ezer néző előtt a szovjetekkel játszottunk Budapesten. 1-1 lett a vége, de Puskás csak a mérkőzés 87. percében egyenlített. Ha akkor azt a tizenegyest nem lövi be, soha az életben nem mosták volna le a magyar csapatról, hogy lefeküdtek a szovjeteknek. Puskás mondhatott volna bármit…

1969. december 3., Marseille. Selejtező a mexikói vébére való kikerülésért: Csehszlovákia–Magyarország 4-1. Népsport, december 4., Sós Károly szövetségi kapitány: „Számomra teljesen érthetetlen mindaz, ami szerda este történt. Nem először csalódtam a magyar válogatott játékosokban, de így még sohasem… Elhatározásom végleges. Az év végén befejezem ezt a tevékenységet. Kívánom utódomnak, hogy hasznosabb, eredményesebb munkát végezzen majd… Ehhez azonban nagyon sok minden szükséges. Át kell alakítani egész labdarúgásunk szellemét, minden vonalon rendezni kell a sorokat.” Tíz évvel később, 1979-ben, Bozsik című könyvemben Sós Károly így nyilatkozott a marseille-i fiaskóról: „Megrázott. Sokáig nem tértem magamhoz, ma is érzem az akkori sikertelenséget…”
1973. június 13., Népstadion. Selejtező a vb-re való kiutazásért: Magyarország–Svédország 3-3. Népsport, június 14., részlet a tudósításból: „A mieink öltözőjében néhány percig csak szipogást lehetett hallani. A játékosok magukba roskadva könnyeztek, és Illovszky Rudolf szeméből is szinte patakokban folyt a könny. Miért vagyunk ennyire balszerencsések? [Egyetlen vereséget sem szenvedett a selejtező mérkőzések során a magyar csapat.] Van-e a sportban egyáltalán balszerencse?… Nehéz napok várnak a magyar labdarúgásra, de most, sajnos, van időnk arra, hogy körültekintően, meggondoltan keressük a kiutat.”

1978. június 10., vb, Argentína. Csoportmérkőzés: Franciaország–Magyarország 3-1. Népsport, június 12. A nap kommentátora Albert Flórián: „Nekem, személy szerint a franciáktól elszenvedett vereség fáj a legjobban. Amikor ugyanis a kiesés ténye már visszavonhatatlan volt, arra gondoltam: marad a játékosokban annyi jó értelemben vett betyárbecsület, hogy az utolsó mérkőzésre összeszedik magukat, s legalább egyszer megmutatják a világnak, hogy nem csupán »segédszínészei« voltak a nagy előadásnak.” Részlet a tudósításból: „A játékosok érezhető aggodalommal gondolnak arra, hogy odahaza mi a vélemény…”
1982. június 23., vb, Spanyolország. Csoportmérkőzés: Magyarország–Belgium 1-1. Népsport, június 24., Mészöly a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón: „…kellő szerénységgel arról beszélt, hogy amit Mezeyvel vállaltak, azt teljesítették”. A 10. nap kommentátora, Géczi István: „A fizikai állóképesség meghozza a lelkit is, és akkor újra olyan félelmetes lesz a magyar futball, mint hajdanán.” Ezt többször érdemes visszaolvasni!
1986. június 2., vb, Mexikó. Szovjetunió– Magyarország 6-0. Képes Sport, június 11., Esterházy Péter: A futball… nemcsak játék, hanem játék. Részletek.
„Jún. 3dika. (...) Éljen! – mondták a csapatok, és már 2-0. Szóval, hogy ez valami fatális pech, amilyen egyszer van 100 évben, balsors, akit régen tép. Hm.
(…) Érdekes volt látni, ahogy a pánikban kezdtük keresni a fölmentéseket. A legvadabbakat, akár a népdal. Például, hogy le kellett adni nekik a két pontot. Most van 56 harmincadik évfordulója, azért. (…) Jún. 6dika. (…) Este. – Nekem ez a mélypont. Nyertünk. [Magyarország–Kanada 2-0.] Ennél többet nem lehetett a történtek után várni, még Marci is rúgott gólt – mégis, rettenetes meccs volt. (…) Jún. 8dika. A futball durva játék, nem azért, mert rugdosnak, és az fáj, hanem mert csak a győztesnek van igaza. És aki vesztett, az nem tudja megvédeni magát…” [Másnap: Franciaország–Magyarország 3-0.]
Ez végszó is lehetne, pontot is tehetnék, amikor a Duna Televízió műsorában váratlanul futballtörténeti képek úsznak elő. Egy angol (?) dokumentumfilm. A labda döngése, repülése, világhódító útja a szárazföldön. És miközben merengve nézem a képeket, egyszer csak Scott kapitányt és társait látom a Déli-sarkvidéken, amint az alacsonyan járó nap sugarait élvezve futballoznak a jégtáblákon!
1911-ben vagyunk. Nemrégiben, egy márciusi szombaton a Magyar Nemzet hasábjain arra a versenyfutásra emlékeztem, amely a norvég Amundsen és a brit Scott között zajlott a Déli-sark meghódításáért. Pontosabban Scott kapitány 1912 márciusában kelt utolsó naplóbejegyzéseit idéztem, a szerencsétlenül járt expedíció fölött merengve. Ismeretes, hogy Scott utolsó útjára bibliát, angol zászlót, és most már tudjuk: futball-labdát is vitt magával. S miközben a sark ostromára készültek, kipróbálták, milyen érzés futballozni a jégen. Legalábbis ezt láthattuk egy tíz-tizenöt másodperces dokumentumfilmnek köszönhetően.
Ez a néhány másodperc is mutatja, hogy a futball-labda – Anglia nagy ajándéka a világnak – a legdemokratikusabb játékeszköz. Előítélet nélkül hat és hatott. És nincs hely a világon, ahol ne hódítana. Az emberi kultúra, az életmód részévé vált, és az is marad.
Ne csodálkozzunk tehát azon, ha a világbajnokság háttérbe szorítja majd a politikát, s az élet más dolgait. Szurkolók vagyunk valamenynyien. A játék szurkolói. S ha nincs is ott a mi csapatunk a küzdőtéren, a sípszó még elhangzik, s mi átlépünk a pályakapun

***
Szerelem. Az Aranycsapat játékosai az 1954-es vébé egyik szünnapján – jobb híján – egy svájci ifimeccset néztek végig. Hatalmas bomba szállt a kapu fölé, a labda jóval a pályán túl landolt, a tribünülések előtt. A gyerkőcök álldogáltak, nézelődtek, senki sem törte magát, hogy labdaszedésre vállalkozzon.
Puskás Öcsi kifakadt: – Látjátok, ezért nincs igazi foci Svájcban. Mi, gyerekkorunkban, Kispesten összeverekedtünk egy-egy elkószált labdáért. A nagyok minden edzésén ott hasaltunk a kapu mögött, és ha mellé vagy fölé lőtték a labdát, már vágtattunk is utána…
Nagy sokára az egyik svájci ifijátékos elballagott, kézbe vette a bőrgolyót, és odahajította a kapusnak.
Puskás magánkívül jajveszékelt: – Láttátok? Nagy ég! Kézzel nyúlt a labdához. Nem rúgta, dobta. Az ember sírni szeretne…

***
Szégyen. Kohut Vilmos, a Ferencváros egykori válogatott balszélsője 1933-ban Franciaországba szerződött profi játékosnak. Így lett belőle Koüt, mert a franciák csak így tudták a nevét kiejteni. 1938-ban – hatévi szünet után – Dietz Károly, az akkori magyar szövetségi kapitány újra meghívta a világbajnoki csapatba az Olympique Marseille játékosát.
A franciaországi világbajnokságon a magyar válogatott az olaszokkal mérkőzött az aranyéremért. A meccs előtt Dietz titkolódzott, nem árulta el az összeállítást. A balszélső posztjára két jelöltje volt: Titkos, a Hungária játékosa (aki mellesleg a magyar futballtörténelemben elsőként tudta bedobni a labdát az oldalvonalról a kapu elé) és Kohut. Melyikük fog játszani? – ez volt a kérdés.
Kohut Vili ideges volt, és megpróbálta megtudakolni, ki lesz a balszélső. (Abban az időben még nem lehetett cserélni!) Amikor megsúgták neki, hogy Titkos slép pályára, és nem ő, egészen oda volt:
– Micsoda szégyen! – mondta. – Én vagyok a legjobb francia balszélső.

***
Az ártatlan. Az 1954-es svájci világbajnokságon, a 4-2-re végződött magyar–brazil mérkőzés – mint ismeretes – a dél-amerikaiak jóvoltából verekedésbe fulladt. Nilton Santos, akit a második félidőben Bozsikkal együtt kiállított Ellis játékvezető, nekiment Tóth II-nek és Czibornak is. Tóth II ennek következtében még az első félidő befejezése előtt combizomrost-szakadást szenvedett.
A mérkőzés végén megkérdezték Czibort, mit csinált, hogy Santos így bedühödött?
– Én? – kérdezte ártatlan arccal a csatár
–, semmit. Csak leköptem…