Ecco!

Bizonyos kora délutánokon különösen fullasztóan záródik össze a reklámplakátok szögletes józansága és az ég. Pillanatokig tart csak, de a város ilyenkor börtönné válik, és a benzingőztől láthatatlanná válnak a kivezető utak, a buszok egymásba érnek; kék kígyók, gyomrukban a tömeg, ahogy emésztik az időt és az életet.
Lókötő a Fő utcai görög katolikus templomig bírta ki. Már el volt késve, de a járműről való lemenekülés jogát, hiába rakódtak rá az évek, fenntartotta magának mint a szabadság egyik biztosítékát.
Nem fogott rajta a Hülye Sietés Szelleme, hiába sürgették hatéves kora óta a Fontos Dolgok felkent papjai, a vérében volt a Siesta bölcsessége, és tízévesen már azt is tudta, miért kacsintanak rá titokban horvát–olasz dédszülei a lakás láthatatlan zugába száműzött, megfakult portréira. (Van, aki korán elindul saját maga felé.)
– Ecco, u gradu – villant fel benne az összekevert nyelvű Isztria és a Nyár, egy másikfajta Otthon, ahová az anyanyelvéből néha kijár.
Pedig először remegve lépte át a határt, mert félt, hogy összezuhannak hirtelen a letisztított képdarabkák. Éjfél körül elfogyott alóluk az autópálya. Aztán a preszóba való belépéskor pontosan öt különböző mosolyt indított feléjük a pincérlány – csak úgy, mert pár száz év alatt mégiscsak kitanultuk egymást, és hirtelen összeállt az egész.
A templom omladozó sárga falán átszűrődött az első padokban ülő öregasszonyok cérnavékony hangja – a délutáni hangosmise –, de Lókötő, aki az egy szem torony kékes-tavaszi árnyékában szívta a cigarettáját, még mindig makacsul Isztrián járt, Porec ezeréves utcaköveit csiszolta meztelen talpával, és minden egyes sikátorban lefutott a partra.
Nem bánta meg, hogy húszévesen látta meg először a tengert, akkor még Triesztnél (igen: a Trieszti-öböl); csak Hordónak merte bevallani, hogy hogy is volt: mert sírt térdig az öböl kápráztató kékjében (a nyakában az NDK-hátizsák: két póló, négy csomag keksz)… aztán amikor vizes farmerjában kimászott a partra, Giuseppe, a körzet ügyeletes koldusa átfogta a vállát:
– Il mare – mutatta be beláthatatlan birtokát, és áttolta a szája másik sarkába a cigarettát.
– Szép – mondta Lókötő magyarul, és félgyerek-arcára mintát rajzolt a só.
Aztán átgyalogolt a lehetetlen városon, és literszám itta a vizet meg az idegen-ismerős szavakat. Sokfelé járt, de az utcaszögleteknek ezt a megnyugtató otthonosságát csak Zágrábban élte újra, évekkel később, mert a Kvaternikov trg zöld bódésora mögött felrémlett neki az egyik budai piac.
Európa toleráns embertelensége a délebbi világban – mert ott minden igazi – valahogy megbukik – vakarta olvashatatlan betűivel azon a zágrábi estén noteszébe Hordó; és Lókötő ordított vele a gondolatnotesz miatt, mert az nem volt odavaló – aztán ittak, reggelig.
A másnap este már Pulában érte őket, és Hordó – fogadásból – hat és fél perc alatt megtalálta a piacot.
– Ecco – mondta röhögve a kétemeletes szocreál betonhányadék előtt, ami fél kettőkor már bezárt.
Végül lementek a kikötőbe, és az alsó kövön ülve bámulták a vizet.
A misének vége volt. Négy-öt sötét ruhás öregasszony lépett ki a templomból, és furcsán, bizalmatlanul méregették a lépcsőn üldögélő Lókötőt, akit felrezzentett ez a fajta kíváncsiság.
A Fő utca közben teljesen bedugult. Az aszfalton pattogtak a kiszórt szitokszavak. Megvetően közéjük hajította a csikket és elindult.
Megpróbálta megsaccolni, mennyi lehet az idő, de a nappal eltűntek az árnyékok is. A Clark Ádám téren már zápor előtti volt a fény.
Esni fog, és elkéstem – gondolta, ahogy a Lánchídon gyalogolt; és nyakába szedte a lábát.
Az egész város a gutaütés szélén állt, a hídon álló sor átkígyózott az alagúton, felverte a Krisztina valaha volt csendjét, és bemocskolta Budát az érthetetlen dühvel.
Lókötő rekordidő alatt ért a Deákra. Fél órával később.
– Hol a francban voltál? – nézett fel dühösen Hordó a járdaszegélyről, ahol üldögélt, és a zsebébe gyűrte a kiolvasott újságot.
A metró üvegbódéján megkoppantak az első esőcseppek.
– Isztrián – rántott egyet a hátizsákján Lókötő, és zavartan szemlélte a vizesedő flasztert.
– Az persze más – mondta felvillanó szemmel Hordó, és mire kitört a vihar, valahogy minden meg volt bocsátva.