Egy kampánytámadás természetrajza

A rendszerváltás óta eltelt időszakban többször érte támadás a magyar katolikus egyházat, ám a korábbi politikai és sajtókampányok intenzitása messze elmaradt a legutóbbi országgyűlési választás kampányidőszaka alatt tapasztaltaktól. Nyilvánvaló, hogy a bírálók leginkább az egyház esetleges befolyásától tartottak. Mindez különösen az új kormány felállása és a nyitott személyi kérdések szempontjából tartogat tanulságokat.

Az 1993-ban történt dabas-sári iskolaügyet követő egyház elleni támadások óta nem nehéz észrevenni, milyen hallatlan félelemmel tölt el bizonyos társadalmi csoportokat annak tudata, hogy a történelmi egyházak a szocializmus éveihez képest jelentősebb mértékben rendelkeznek az egyik legfontosabb hosszú távú jövőformáló eszközzel, az oktatással.
Valójában még a legfelületesebb vizsgálódó számára is világosan látszik, hogy az utóbbi tizenkét évben a történelmi keresztény egyházak sohasem pártokat vagy személyeket támogattak, hanem értékeket, amelyeket más-más pártok és személyek gondoltak vállalhatónak és képviselhetőnek. Éppen ezért a vitában nem is az volt a kérdés, hogy politizálhat-e az egyház, hanem az, hogy támogathat-e értékeket, egyáltalán képviselheti-e saját értékvilágát, lehet-e jövőképe. Bármilyen abszurd a nemleges felelet, mégis megszületett, méghozzá egy történelmi egyház politikus-lelkészének, Donáth Lászlónak a szájából hangzott el, aki a Hit Gyülekezete Hetek című lapjának a következőket nyilatkozta: „Nincs olyan, hogy keresztény érték. Vallási értékről lehet beszélni, ami inkább egy vallás által kisajátított emberi érték, mint például a hét erény.”
Ha mindez így van, akkor a különféle vallások nem hozzáadnak az emberi kultúrához, hanem elvesznek belőle valamit; értelmetlenül és érthetetlenül szegregálnak. Ha egy konkrét példán keresztül akarjuk e közlés valódi jelentését megvizsgálni, célszerű a kereszténység tanításának középpontját szemügyre venni. Jézust, az Isten egyszülött fiát megfeszítették, meghalt és eltemették. Harmadnapra föltámadt. Ez a legfőbb tanítás. Ezek szerint mindez voltaképpen egy vallás által kisajátított emberi érték. Ha általános emberi, akkor mindenki számára felismerhető a kereszténység nélkül is, sőt a kereszténység forrásai, a kinyilatkoztatás nélkül, akár Jézus Krisztus születése előtt.
Az ehhez hasonló nézetek nem ismeretlenek az utóbbi száz év teológiatörténetében, de teljesen más akusztikája van egy nyugat-európai, pártpolitikától független lelkész szájából, mint egy olyanéból, akinek pártja alig több mint tíz évvel ezelőtt a vallás közelinek gondolt elhalását igyekezett elősegíteni különböző, demokratikusnak nemigen nevezhető praktikákkal.
A kampány alatt az egyházat ért sajtótámadások szerzői azonban nemigen fogalmazták meg ennyire nyíltan a vádjaikat. Maga a támadás ténye is teljesen újszerű volt. A legnagyobb baloldali párt a kampányidőszak közepén úgy döntött, hogy változtat az előző három választás alatt alkalmazott taktikáján; ezeken ugyanis meglepő nyitottságot mutatott a történelmi egyházakkal szemben. 1990-ben és 1994-ben a választási kampány előtt néhány héttel reaktiválták az MSZP hívő tagozatát, és a kampánykörutak során se szeri, se száma a szocialista politikusok templomok előtti csoportképeinek. A helyi újságokhoz többnyire ezek jutottak el. A 2002-es választások újdonságainak egyike a baloldali pártok azon felismerése volt, hogy nem kell okvetlenül népszerűségvesztéstől tartani, ha olyan, látszólag széles nemzeti konszenzuson alapuló értékeket támadnak meg, mint a határon túl élő magyarság vagy a történelmi egyházak támogatása. A munkaerőpiacot a határon túl élőktől féltő kampányfogás bebizonyította, hogy az efféle ténykedés akár még népszerűség-növekedést is eredményezhet. E tapasztalatok alapján tehát bátran nekiláthattak az egyházak támadásának. A dolog jelentőségéből természetesen nem vesz el semmit az, hogy a választási küzdelem tanácsadóinak gondolatáról van szó, hiszen mint látni fogjuk, a megvalósítás során politikusaink és az őket szolgáló médiaerők jócskán támaszkodtak a baloldal hazai és kelet-európai történelmi hagyományaira.
Az első, még bizonytalan és nagyon ügyetlen próbálkozást Horn Gyula tette (bár vélhetőleg nem saját ötlete alapján), aki 2002. január 22-én a katolikus egyház vezetőit és papjait közvetlen kampányolással vádolta a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökének írt és a nyilvánosságnak is bemutatott levelében. A vádak között szerepelt, hogy az egyház papjai még a gyónás szentségét is megsértik, amikor a gyóntatószékben csak jobboldali politikai pártszimpátia esetén adnak feloldozást. Ez utóbbi kijelentés kulcsfontosságú, mert azt bizonyítja, hogy a támadás még nem volt kellőképpen előkészítve; lehetetlen ugyanis, hogy nem lett volna tanácsadó, aki legalább elemi iskolások hittanismeretének szintjén ne készítette volna fel a neves politikust arra, hogy szentségteológiai okfejtésekbe lehetőség szerint ne bocsátkozzon. Az MTI-hír utolsó előtti bekezdése is a hányaveti előkészítésre utal, ebben a ritkábban idézett részben ugyanis Horn a katolikus egyház mostani magatartását az első és második világháborút megelőzőhöz hasonlítja. „A politikus utalt arra, hogy ez a magatartás vezetett Magyarország első és második világháborús szerepvállalásához, amely óriási károkat okozott a nemzetnek” – áll a közleményben. A ködös megfogalmazás mögötti vád, hogy a világháború kirobbantásában az egyházakat terheli a felelősség, a marxista történelemfelfogás maradványa, de jól illeszkedik az MSZP-nek ahhoz a kampányfogásához, amely a kormányzó pártokat a szélsőséges, antiszemita erőkkel történő lehetséges összefogással vádolta.
Több elemző úgy gondolta, hogy Horn nyilatkozata válasz volt Medgyessy Péter 2001 karácsonyán kiküldött levelére, amelyet a párt miniszterelnök-jelöltje a történelmi egyházak papjai, lelkészei megnyerésének céljával fogalmazott meg. „Ha ön Isten szolgájaként az erkölcs tanításán sikerrel fáradozik, a nemzet felemelkedéséért, egy szebb, reménytelibb, békésebb jövőért is munkálkodik. Keze munkáját tegye maradandóvá az Örökkévaló!” – áll a hajdani MSZMP KB-taghoz képest kissé talán szokatlanul kenetteljesre sikeredett üdvözletben.
Sokkal valószínűbb, hogy a státustörvény kapcsán szerzett tapasztalatokat próbálták meg kamatoztatni. Egyelőre azonban még csak nagyon óvatosan: amikor a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) közleményben szólította fel Medgyessy Pétert, hogy határolódjon el Horn Gyulától, a politikus ezt nem tette meg, de az esetleges tiltakozások miatt úgy nyilatkozott, hogy Horn csupán személyes véleményének adott hangot. Az óvatosságnak az volt az oka, hogy az egyház elleni támadás nemzetközi visszhangja jelentős presztízsveszteséget is okozhatott volna az MSZP-nek.
Valószínűleg két napot szántak a hazai és nemzetközi visszhangok mérlegelésére, és január 24-én mozgósították a szocialista ifjúságot. Kuhnár Szilárd a Szocialista Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (SZESZ) nevében bejelentette, hogy megalakították az ellenőrző csoportot, amelynek egyébként hívő tagjai jelentéseket fognak készíteni az istentiszteletekről. A társaság érvelése az első közlemény alapján arra helyezi a hangsúlyt, hogy a vidéki hívő szocialistákat hátrányos megkülönböztetés éri, ha hazalátogatván falujukban bevallják plébánosuknak baloldali pártszimpátiájukat. „Több tagunk azért nem meri nyíltan felvállalni baloldaliságát, mert attól tart, hogy emiatt szüleit, nagyszüleit plébánosuk iránymutatása alapján kizárnák a hívők közösségéből.” A közleménynek ez a mondata ismét a rossz előkészítésnek köszönhető, hiszen a katolikus egyház működésének teljes nem ismerésén alapszik; az a „hívő”, aki effélét gondol, életében nem volt még templomban. De a szocialista ifjúság életkoránál fogva nem emlékezhet az utolsó nagy pártkizárások történetére sem, s innen látszik, hogy a monitoringcsoport megalakításának bejelentése (amely a Kontroll Csoport tevékenységére lehetett válasz) nem saját ötletük alapján született.
Azonban a párt stratégiája addigra már világos volt, és az MSZP alelnöke február 14-én a következő nyilatkozatot adta az MTI-nek: „Szomorú, ha a templomba az ige, a Biblia szavai közé beférkőzik a politika, a választási kampány. Hívő emberek békességet, szeretetet, megértést vágynak, ezért térnek be az Isten házába. Fájdalmas dolog, hogy némely templomban, némely lelkész szájából a polgárok pártválasztásának befolyásolására alkalmas kijelentések hangozhatnak el. A Magyar Szocialista Párt szerint a kialakult helyzet megoldását nem segíti, ha bármilyen jó szándékú emberek azzal térnek be a templomokba, hogy az ott elhangzottakról nyilvános jelentést készítsenek. Juhász Ferenc, az MSZP alelnöke.” Ez utóbbi kijelentésre a várható adatvédelmi döntés miatt volt szükség. A megfigyelők és jelentők buzgalmát azonban természetesen nem akarták csökkenteni; valószínűleg a katolikus egyház ellen intézett támadásnak magas volt a tetszési indexe, különösen a baloldali pártok lehetséges választói körében.
Ezt bizonyítja, hogy a jogi aggályokat is felvető akció egyre nagyobb intenzitással folyt. A Magyar Hírlap, a Népszava és a Népszabadság napról napra szinte egymással versengve számolt be jelentéseiben arról, hogyan kapcsolódik be a katolikus egyház a választási küzdelembe. Most már nem Horn Gyula ügyetlen kijelentése, a miniszterelnök-jelölt baloldali lapok publicistáit is megmosolyogtató karácsonyi üdvözlete vagy a SZESZ akciójának törvénytelensége volt a hazai médiapiac fő témája. Néhány főcím: A Fidesz támogatására buzdít a pápai plébánia lapja (Magyar Hírlap, 2002. március 5.); Fenyegető levél a szülőknek (Népszava, 2002. április 5.); Apostoli elvek – (lelki) pásztori szavak (Élet és Irodalom, 2002. április 5.); Ördögi kampány (Népszabadság, 2002. április 13.); Oktatási ombudsmanhoz fordul az SZDSZ (Népszava, 2002. április 13.); Választási kampány Isten házában (Népszava, 2002. április 15.); A Centrumtól csak jobbra? Egy katolikus egyesület felmondott dolgozójának, aki a Centrum jelöltje volt (Index, 2002. április 16.); Imahadjárat a sátán ellen. Szórólapok a templomokban (Népszabadság, 2002. április 19.).
A cikkek közös vonása, hogy a gyanútlan olvasóban a szikár és alapos tényközlések benyomását keltik, ám nem különösebben bonyolult stiláris elemzéssel valamennyi szövegben kimutatható az érzelmi befolyásolás szándéka. A tettek pedig nagyon gyakran követték a példátlan méretű sajtókampányt elindító horni bejelentést. A „felháborodott hívek ezrei telefonálnak tiltakozva a pártközpontba”, vagy a „katolikus egyház értelmiségei is elítélik az egyház politikai szerepvállalását” típusú argumentáció már a Mindszenty-per idején is alkalmazott módszer volt a demokratikus országokban elfogadhatatlan gyakorlat legitimálására.
Merőben más kérdés, milyen viták zajlottak a katolikus egyházon belül arról, hogy buzdíthatja-e híveit az egyházi vezetés a katolicizmus értékei melletti állásfoglalásra. Nem lett különösebb visszhangja egy, a választási kampány előtt a Vigiliában megjelent tanulmánynak, amelyet a neves zenetudós, Dobszay László írt Dialógus, ökumené, communio címmel. Bár a tanulmány nem kifejezetten a politikai szerepvállalásról szól, a megjelenés ideje és az írás konklúziója óhatatlanul tartogat ilyen jellegű tanulságokat is. A szerző bemutatja a kereszténység régebbi, „holisztikus gondolkodásmódját” annak értékeivel együtt, majd rámutat azokra a problémákra, amelyeket e gondolkodásmód felelevenítése rejteget. „Egy világnézethez, valláshoz tartozni évszázadokon át nemcsak a világnézet, a vallás elfogadását jelentette, hanem az ott dívó beszédmód, ítéletalkotás, szokásrend egészben való elfogadását is.” Ez ma a szerző szerint aligha tartható, és hogy ne legyen az olvasónak kétsége afelől, hogy nem csupán az ökumenizmus kérdéskörére vonatkoztatható a megállapítás, idézi egy korábbi kijelentését: „Ahhoz, hogy az ember liberálisan gondolkodjék és cselekedjék a társadalomban, a vallási dolgokban antiliberálisnak kell lennie.” A szerző kétféle értéket kapcsol össze: a társadalmi liberalizmust és a vallási antiliberalizmust. Ezt a nézetet valószínűleg többen is osztják a magyar katolikus egyházon belül, ám aligha tagadható, hogy a keresztény értékek társadalmi megvalósulása szempontjából a hívők többsége nem ezt tartja kulcsfontosságúnak.
Meglehetősen egyértelmű az Egyházfórum című lap főszerkesztőjének, Wildmann Jánosnak az állásfoglalása is. A Hit Gyülekezete hetilapjának adott interjújában kifejti: elfogadhatatlannak tartja, hogy a püspöki kar körlevele egyértelműen a polgári oldalt támogatja. Ez a nézete nem egyezik több vezető szocialista politikuséval, akik a körlevél után nem minden epésség nélkül állapították meg, hogy azok az értékek, amelyekre a püspöki kar hivatkozik, fellelhetők az MSZP programjában. Wildmann tisztességtelen kampányfogásnak látja azt a sokszor elhangzó rémképet, hogy egy esetleges szocialista győzelem esetén veszély fenyegetné az egyházakat. Szerinte még akkor sem szűkülne egyháza cselekvési tere, ha az MSZP-kormány arra a meggyőződésre jutna, hogy felül kellene bírálni az állam és egyház közötti kapcsolatot. A puszta megérzésen alapuló állításainak némiképp ellentmond az a tény, hogy 1998-ban – Medgyessy minisztersége alatt – a felpörgetett infláció miatt elértéktelenedett a kiegészítő támogatás, és csaknem lehetetlenné vált az iskolai hitoktatás finanszírozása. A felekezeti középiskolák és egyetemek állami, önkormányzati társaikhoz képest nagyságrendekkel kevesebb költségvetési támogatást kaptak. A megszorítások tehát éppen az értékek megvalósítása, a jövőformálás szempontjából voltak döntőek. Persze mindennek csak akkor van jelentősége, ha úgy véljük, vannak keresztény értékek, s a különféle vallások nem csupán azon mesterkednek, hogy kisajátítsanak, eltulajdonítsanak valamit a többségi (baloldali) társadalomtól.