Ellenkampány

Varsóban rendezett kongresszust a minap az európai filmművészet helyzetéről az Európai Filmrendezők Föderációja, a FERA, a Lengyel Filmművészek Szövetsége és az európai filmszakmában dolgozók szakszervezetének szövetsége, az Euromei. Robert Glinskit, a nemrég befejeződött magyarországi IX. lengyel filmszemle vendégét pályájáról és a varsói tanácskozásról kérdeztük. A kallódó tinédzserek életét feldolgozó Szia, Tereska (2001) című filmje tizenhárom díjat nyert.
A hetvenes években építészhallgatóként az aquincumi ásatáson dolgozott egy nemzetközi diákcsapat tagjaként. A pénzen, amelyet keresett, beutazta Magyarországot. A nyolcvanas évek elején, amikor a Szolidaritásnak köszönhetően a szabadság szele végigsöpört Lengyelországon, a filmfőiskoláról kijövet ismét Budapestre vezetett az útja. Közelebbről is meg akarta ismerni néhány társával a Balázs Béla Stúdiót, hogy a mintájára stúdiót alapítsanak Varsóban – csak fiataloknak.
– Szerettem az építészetet – válaszolja arra a kérdésre, miért cserélte fel első szakmáját a filmmel –, mert egyszerre érvényesülnek benne a humán és a reál értékek, és mert lehetőséget ad az ember kreativitásának kibontakoztatására. De nem akartam építészként dolgozni, mert meg lett volna kötve a kezem, építhettem volna a szokásos betonbunkereket. Engem a kultúra, főleg a színház érdekelt, és Lengyelországban akkor is pezsgő kulturális élet volt. Arról álmodtam, hogy díszlettervező leszek, de csak az egyetemi színjátszó körnek terveztem díszleteket. Bejártam a filmklubba, rájöttem, hogy a mozi érdekel igazán. Jelentkeztem a lódzi filmfőiskolára, felvettek. García Márquez egyik novellájából forgattam az első filmemet. Nézhetetlen, érthetetlen, borzalmas volt.
– Kiktől kapott indíttatást kezdő korában?
– A nemzeti filmarchívum sorra rendezte a retrospektív vetítéseket a nagy európai rendezők munkáiból, rengeteget jártam moziba. Bergmant először nem értettem, de A hetedik pecsétet látva megéreztem a tehetségét. Végignéztem Fellini összes művét. Szerettem a magyar filmeket, Jancsó Miklós munkáit, a Makk Károly által rendezett Szerelmet és néhány cseh filmet: a Szöszi szerelmét, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Ezek mély nyomot hagytak bennem. Rájöttem, hogy a filmekben kicsi ördög lakozik, aki sok mindent segít kifejezni.
– Külföldön több helyütt úgy gondolják, jó, hogy sok millióan nézik az idősebb nemzedék nagyjainak történelmi filmjeit, és sokféle kísérletezésre kapnak lehetőséget a fiatalabbak. Belföldön viszont heves viták kereszttüzébe került az alkotók minden nemzedéke. Miért?
– Nálunk a kilencvenes évek elején tetőzött az amerikai film áradata moziban és televízióban egyaránt. Lengyel filmet egyáltalán nem néztek a lengyelek. Azután lassan ráuntak az ugyanarra a kaptafára készült akciófilmekre, és ez a hazai filmeseknek kedvezett. De szó sincs arról, hogy minden rendben volna. Aki filmet akar forgatni, magának kell előteremteni hozzá a pénzt. Televízióknál, magáncégeknél, bankoknál kell kilincselnie. Sokszor olyan embereknél, akik a filmet is csak kereskedelmi szempontból ítélik meg. Néhány rendező kötelező olvasmányokat filmesít meg, így számíthat arra, hogy több iskolányi gyerek vonul a mozikba. A könyvet persze nem olvassák el. De szívesen nézi a lengyel közönség a legbugyutább vígjátékokat is. Legutóbb a Big Brother című realityshow összes szereplőjét gyűjtötte össze valaki egy filmben. Ide jutunk, ha nincs állami támogatás, ha a nagy forgalmazók kizárólag amerikai filmekkel foglalkoznak. Bizonytalanná, kiszámíthatatlanná válik minden.
– Lengyelországban sincs még új filmtörvény…
– A tervezet elkészült, a szakma azonban nincs olyan állapotban, hogy egyöntetűen melléállna. De azért reméljük, hogy még a nyári szünet előtt a lengyel parlament, a szejm elé kerül. A részleteket illetően majd csak kompromisszumra jutunk valahogy. A legfontosabb az volna, hogy a finanszírozásban megegyezzünk. Azt szeretnénk, hogy évente garantáltan bizonyos összeg felett rendelkezzen a filmszakma, mint Nyugat-Európában.
– Milyen légkörben zajlott a varsói kongresszus?
– Nagyon fontos volt számunkra, hogy szembesüljünk egész Európa véleményével, filmtámogatási rendszereivel. Lengyelországban tavaly szeptemberben volt kormányváltás, nehezen tudunk szót érteni a kulturális tárcával. Úgy láttam, hogy az Európa másik feléből érkezőknek is sokat jelentett ez a találkozó. Tisztában vannak vele, hogy rossz helyzetben vagyunk, hogy nincs pénzünk, de azt is tudják, hogy sok tehetséges művész él ebben a régióban. Várnak ránk, számítanak ránk, mondták, mert nagy erőt, energiát képviselünk, és ha összefogunk, azt a védőpajzsot erősítjük, amellyel az amerikai film további térhódítását lehet megakadályozni. Megtanultuk tőlük, hogyan használhatjuk fel a szakszervezeteket a szakma védelmére. Nyugaton a filmcsinálás minden szereplőjének megvan a maga helye, jelentősége. Nem lehet lekezelni, semmibe venni őket.
– Találtak-e követhető mintát a támogatási rendszerek között?
– Igen, a franciát és a németet. Németországban eleve rendkívül nagy összeget fordítanak a kultúrára, és ezt a különböző területeken szabadon lehet felhasználni. Lengyelországban a gazdaság helyzete nem tesz lehetővé ilyen elosztást, ezért számunkra, több más országhoz hasonlóan, a francia rendszer az irányadó. A franciák a jegybevételek 11 százalékát, valamint a videón, DVD-n, a kereskedelmi televíziókban lejátszott filmek után befizetett adót forgatják vissza az országos filmművészeti központon, a CNC-n keresztül a nemzeti filmgyártásba és -forgalmazásba. Ezt szeretnénk mi is.
– Hogyan reagálnak erre a forgalmazók?
– Lázadoznak ellene a mozitulajdonosokkal együtt. Korábban is volt már egy másik, hasonló tartalmú filmtörvénytervezet. Azért bukott meg a szejmben, mert két képviselő harciasan ellenezte. Hamarosan kiderült, hogy mindkettőjüknek mozijai vannak, és a gyerekeik is filmforgalmazással foglalkoznak. Az általuk megindított ellenkampány mégis elég volt ahhoz, hogy elgáncsoljon egy jó javaslatot, holott a kormánynak épp az lett volna a feladata, hogy meggátolja az ilyen privát kalandorakciókat. Franciaországban is volt ellenállás, amikor módosították a támogatási rendszert, de a kulturális tárca olyan erősen, a szakma olyan egységesen kiállt mellette, hogy le tudta győzni az ellenérdekeltséget. Sőt a szabad piac jelképének számító Egyesült Államokban is vezettek be a hazai filmgyártást védő, korlátozó intézkedéseket. A hatvanas évek végén bekövetkezett válságra villámgyorsan reagált a kormány. Elrendelte, hogy az összes tévétársaság fizesse be a filmgyártás céljaira bevételének 30 százalékát. A mozi-, nem a tévéfilmgyártás céljaira. Senki nem siránkozott azon, hogy ez sérti a gazdasági érdekeket. Fizetett mindenki, mint a parancsolat. Gyorsan érezhető lett az eredmény is. Az amerikai filmgyártás költségvetése felkúszott a hadiipar utáni második helyre.
– Eddig azt hallottuk, hogy az Európai Uniónak nem lehet közös kulturális politikája, mert az új Európa lényege a kulturális sokszínűség. A hírek szerint mintha Varsóban módosult volna ez a nézet.
– Jelen volt a kongresszuson Catherine Lalumière, az Európai Parlament elnökhelyettese is. Elmondta, hogy a kulturális sokszínűséget mindenképpen fenn kell tartani, de mivel a szabad kereskedelemről szóló szerződésből következően az amerikai film Európában még nagyobb súllyal jelenik meg, úgy látszik, kulturális területen mégis szükségessé válik az unió beavatkozása valamilyen formában. Ezt erősítik a statisztikai adatok: 2000-ben az Európai Unió országaiban forgalmazott filmek 22 százaléka volt európai, 74 százaléka amerikai! Csodálkozik azon, mondta Lalumière asszony, hogy miközben a kelet-közép-európai országok kormányai keményen tárgyalnak a mezőgazdasági támogatás összegéről, a földeladás lehetőségeiről, senki sem áll ki a kultúra és az oktatás ügye mellett, pedig az éppolyan fontos.

Varsói nyilatkozat
Az Európai Uniónak 376 millió lakosa van. Nemsokára 435 millió lesz. Ez lesz a legnagyobb nézősereg a világon. Engedjék, hogy nekik csináljunk filmeket. Felhívással fordulunk az Európai Unió politikai vezetőihez. Felhívással fordulunk a parlamentekhez és az egyesülő Európa kormányaihoz. Biztosítsanak nekünk olyan törvényeket és eszközöket, amelyek az audiovizuális piacon garantálják a tisztességes konkurencia feltételeit.