ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy a puha diktatúra, a kádári konszolidáció idején féltek-e bizonyos magyar értelmiségiek. Sokfelé jártam az országban az idő tájt, sokfélét láttam, hallottam és olvastam, emlékezetem szerint félelemről nem esett szó. Talán azért, mert a legrosszabb: a szabadság elvesztése már rég bekövetkezett? Talán azért, mert a legjobb: a vélemények szabad áramlása egyáltalán nem érintette a magyar értelmiségi köröket? Talán azért, mert ha a baloldal van hatalmon, akkor senki sem mer félni?
Azt hiszem, elérkeztünk a kérdések kérdéséhez: kell-e bátorság a félelemhez? Ha visszatekintünk az elmúlt időkre, azt kell látnunk, hogy a lappangó, lopakodó, látens, leírhatatlan jobboldali veszélytől a legeslegbátrabb magyar értelmiségiek rettegtek. Együtt, kéz a kézben az antagonisták: az Eörsik és Kovácsok. Ők igenis mertek félni. A magyar értelmiség legjobbjai, a „százszor bátrak és viharvertek” még Kövér Lászlótól is mertek félni. Csak a gyáva nyulak, hitvány cenkek néztek merészen a jövőbe, így akarva a balsors elől kitérni. A jobboldali kormány klienseiben sosincs elegendő kurázsi a félelemhez.
De a férfiak, mint mondottam, az Eörsik és Kovácsok, s epigonjaik hihetetlen lelkierővel vállalkoztak a félelemre. Nem rendítette meg őket a GDP gyors növekedése, héroszként féltek és féltek és féltek: a tűzijátéktól, a happy endtől, a Szent Jobbtól és a Szent Koronától, az infláció csökkenésétől, a szlovákok és románok neheztelésétől, aztán meg – bizonyítván, hogy egymással szöges ellentétben lévő dolgoktól is félni lehet – az országot elözönlő képzetlen „szőröstalpúaktól”, de legesleginkább Orbán Viktortól, különösképpen akkor, amikor Kövér Lászlóban manifesztálódva ironizálni támadt kedve.
Akinek nincs vér a pucájában, az retteg a félelemtől. Még betojni sem mer, hiába fenyegetik. Pedig ősi magyar igazság, hogy jobb félni, mint megijedni. A kiadós ijedtség sem rossz, bár ahhoz több külső segítség kell, mint a félelemhez. Félni lehet általában a jobboldaltól, ha erős, ha gyenge, ha bágyadt, ha attraktív. Félni merni abban a tudatban a legjobb, hogy az ördög általában nem alszik. A folyamatos félelem olyan, mint a házasság. Az ijedtség pedig, mint a szerelem.
Jelentsük ki, ne habozzunk: a legnagyobb bátorság nem is a félelemhez, hanem az ijedtség által kiváltott rettegéshez kell. Egy sikoly egy olyan helyzetben például, amikor valaki azt mondja: ha nincs eszem eresz alá állni, amikor esik az eső, akkor jobb felakasztanom magam, valóságos homéri tett. Juj, jaj, hú, ájvé, hű, sikoltsuk együtt: ez felakasztaná a fél országot. De mi nem félünk halálra rémülni. Ez, valljuk be magunk között, a bátorság paroxizmusa. Ez hasonló ahhoz, mint amikor valaki csapdát állít saját magának és más esik bele. (Ha ez nem egészen világos, ne engem hibáztassanak.)
Az az értelmiségi, aki jobboldali kurzus idején halált megvető bátorsággal sikoltozik, előbb-utóbb elnyeri jutalmát. Lehet, hogy csak négy évet kell várnia, lehet, hogy nyolcat vagy tizenkettőt. (Akkor kell ám igazán hősiesen félni!) De az idő mindenképp eljő, s akkor a félelemtől vissza nem rettenő kitüntetést kap, Kossuth-díjat, miegyebet. És pénzt. Sokat. Akkor derül ki, milyen bátor: legyen bármily stabil, határozott a baloldali hatalom, fittyet hány és félelem nélkül behódol neki. (Titkon gondoljunk rá: olyankor fél félni.)
Legyünk büszkék rettenthetetlen rettegőinkre. Mindent egybevetve: ők azok, akik soha nem mennek fejjel a falnak. Hogy rossz volt-e nekik a Kádár-korszakban, amikor bármily bátrak voltak, nem féltek, én nem tudom…