Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy nyájas olvasóim hallották-e az alább következő viccszerűséget.
– Ismered a Kovácsot?
– A Kovácsot?!
– Kit?
– A Kovácsot.
– Nem ismerem.
Ha követhetetlennek vagy bornírtnak tűnik ez a kétszeres ficamot tartalmazó szófacsarás, kérem, olvassák el újra. A végén egy dolog biztosan kiderül: senki sem ismeri a Kovácsot. Mivel ismeretlen Kovácsról van szó, ne is firtassuk a kilétét. Érjük be annyival, hogy ő a Kovács.
Nos, ez a Kovács, bárkiről is legyen szó, az utóbbi időkben engem felettébb elkedvetlenít. Azt hittem, hogy nyugodt, meggondolt, diplomatikus ember, aki bár érző szívű és szociálisan felettébb érzékeny, érzéseit jól leplezi, mivel számára mindennél fontosabb a higgadtság és pragmatizmus, mivel mása nincs.
Ez a Kovács, aki hosszú éveken át úgy viselkedett, mint a vakolat, amelynek legfőbb törekvése, hogy belesimuljon a falba, számomra csalódást okozott. Ugyanis én szinte már-már majdhogynem kedveltem ezt a Kovácsot, mert szeretem a tökéletest. És ő tökéletesen belesimult, bármi is legyen az, amibe egy igazi, maradéktalan Kovács belesimulhat. Annyira egyneművé vált közegével, hogy örvendetesen lehetetlennek látszott attól megkülönböztetni. Ez így maga volt a csoda. Ha beszélt, arra törekedett, hogy mondandója semmi körülmények között ne ríjon ki a háttérből, ugyanakkor háttérszerűségén átüssön valami speciális, meggondolt szürkeség, amely minden átlagos szívet megdobogtat. Ennek a Kovácsnak világéletében körtefeje volt, de ez jól állt neki. Ugyanis a körte az egy tökéletes forma, majdnem olyan egyszerű és végletesen olyan bonyolult, mint a gömb. Ha egy körtefej a maga módján tökéletes, akkor lehetetlen, hogy feltűnést keltsen. A körte mint emberi fej természetesen csak szárával lefelé lógva képzelhető el, kidudorodó agykoponyával és jóval szerényebb, állban már-már keskenynek tűnő arcberendezéssel. A körtefej tulajdonképpen különb a tojásfejnél, amellyel az amerikai szleng a magas értelmiséget szokta volt megjeleníteni. Így: a tojásfejűek. A körtefejűekkel kapcsolatos szleng nincs. A körtefej, legyen bármilyen egyedi, nem kelti a rendkívüliség képzetét.
Most képzeljék el, hogy ez a tökéletesen körtefejű, vakolatként a falba simuló, semmitmondó, nyugodt és meggondolt Kovács az egyik pillanatról a másikra arrogáns lesz, gunyoros, már-már pökhendi. Ugyanakkor körtefejét mintha kissé megaszalnák; ráncokat vet és túl nagy agykoponyát fejleszt, mert a száj a gyűlölettől egészen keskeny, pici és olykor csücsöri lesz. Ez látványnak rettenetes. Aggodalmat kelt az emberben. Csak nagy sokára veszi észre, hogy a semmitmondó Kovács gyűlölködik. A gyűlölet egyedi jelleget kölcsönöz neki. A vakolat, ami eddig szerencsésen a falba simult, dudorodni kezd, mintegy kész megmutatni, hogy én is vagyok valaki. Ez tragikus. Rám, ahogy fentebb említettem, döbbenetes hatást gyakorolt. Elnéző szeretetem először csodálkozásba, majd ámuldozásba csapott át. Néztem-néztem, és csóváltam a fejemet.
Mert ráadásul Kovács egyébként szerény kis élete egyik legsikeresebb pillanatában kezdett el gyűlölködni, ahelyett, hogy őszintén és felhőtlenül örült volna.
Most ijedt meg talán? Vagy már a jövőtől fél?
Hogy ismerjük-e igazán ezt a Kovácsot, én nem tudom...