ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, érdemes-e vitatkozni a fasizmustól rettegő független, baloldali haladó publicistákkal. A baloldal kínkeservesen megnyerte a választásokat. A néven nevezhető jobboldali veszély négy százalékra zsugorodott. Az SZMSZDSZ (Szabad Magyar Szocialista Demokraták Szövetsége) azonban képtelen örülni. Triumfáló elitjének viselkedésében az elégedettségnek nyoma sincs. Kezükben a kormányrúddal mély keserűség és félelem gyötri őket. Egyesek közülük így jutnak el odáig, hogy az ország felét (amely nem velük van) a legszörnyűbb hajlamokkal vádolják, s a politikai szélsőség rémképét immár több millió emberre kiterjesztik. Ez az őrült gondolat helyet kap a legnagyobb példányszámú magyar napilap hasábjain, mint egy demokratikus lidércnyomás. Nincs olyan erő az úgynevezett haladó értelmiségi körökben, amely ezt a tébolyt megfékezné. Sőt politikus és közíró, kezét dörzsölve a gátlástalan gyűlölet lángjánál melegszik. A győzelmi mámor így változik át észrevétlenül lelki autodafévá, az időszakos és bízvást szerencsésnek tekinthető politikai siker a szellemi vérbosszú eszközévé.
Eörsi István, aki végigvicsorogta a Fidesz-kormány négy esztendejét, most a győzelem bűvöletében kíntól hörög. Őt nyilván az alkotásra képtelen alkotók nyomorúságos gőgje emészti. Az irodalmi féligsikerültség és a politikai kreténség csatázik mindig dúlt bensőjében. Személyiségét céltalan minősítenem, irodalmi igényű publicisztikájáról azonban kijelenthetem, hogy azt nyilvánvalóan az elméjében és lelkében fölhalmozódott beteges gyűlölet és meggyötört önérzet vezérli. Mondhatnám, kár érte, hiszen egyébként épkézláb mondatok megfogalmazására is képes. Kommersz, nemegyszer primitíven tendenciózus gondolatait többnyire nyelvileg elviselhető formában hozza tudomásunkra. Néha már-már arra hajlok, hogy ez az ember szerencsétlen természete ellenére már valami jót is írhatna. De nem ír. Inkább azt, hogy „Magyarországon… főként a két választási forduló között tömegméretekben jelentkezett a fasizmus… mint lelki igény. Jó arcú fiatalok gyűltek össze… olykor gigászi tömegben, hogy éltessék a Vezért, és hogy énjüket elveszítve feloldódjanak egymás odaadásában.” A mondat utolsó része ugyan fájdalmasan ellentmond Eörsi stílusával kapcsolatban tett fenti megállapításomnak, de azért a gondolat maga teljes iszonyatában követhető. Az, amit Eörsi itt állít, abszurd és veszedelmes. Veszedelmes, mint a fasizmus és a kommunizmus. Igazságtartalma: nulla, toleranciaszintje nulla. A fasizmus ugyanis nem az, ha az emberek szeretnek valamit vagy valakit. Nem megvetendő az, aki képes (egyébként már-már nosztalgikusan szeretet- és békevágyó) közösséggé szervezni és megszólítani százezreket. Vessen Eörsi egy pillantást a demokrácia némely ősi honára, hogy e békés százezrekkel ellentétben miként tör-zúz és randalírozik a haladó baloldali ifjúság emitt és amott.
„A kellemes, fiatal arcok a szemünk láttára torzultak el” – írja Eörsi, akinek nincs külső téveszmékre szüksége ahhoz, hogy az arca eltorzuljon. Ilyen frázisokra vetemedik, miközben saját „ironikus személyét” félti: „A honmentő frázisokkal szemben szociális és emberjogi elkötelezettséget (kell felmutatni), Nagy-Magyarországgal szemben Európát, amelyben otthonra és egymásra találhat minden magyar…” Hadd vessem közbe, hátha a magát ironikusnak vélő szerző élvezi az iróniát: „Eh, de vágyom arra, hogy álmaim Európájában végre rátaláljak Eörsire. Nyilván ő meg utánam vágyik.” De amikor fasisztázik, gondoljon magára. Mit érzett és mit írt akkor, amikor elhunyt Joszif Visszarionovics, az igazi Vezér. Nem lehet, hogy önnel vannak problémák? Persze, ezt csak feltételezem, mivel én nem tudom…