Érettségi találkozó

Rendhagyó volt, mert a IV/F-nek ez volt a negyvenedik. 1962-ben negyvenen érettségiztek a budai József Attila Gimnáziumban, a volt ciszterciben. Most csaknem harmincan jöttek össze, négyen külföldön élnek, páran halaszthatatlan elfoglaltságukra hivatkoztak, egy jelezte, hogy nem érzi jól magát ebben a légkörben. A hagyomány, az egymás iránti tisztelet tartotta eddig őket össze, meg Zebi, a magyartanár, aki negyvenhat év tanítás után úgy vélte, hogy soha nem játszott szerepet, hiszen ez a munka, a katedra volt a szerep, az élet, a minden. Ennyi idő után is volt mit mondaniuk egymásnak.
Az egész a Ménesi útról nyíló Emmaus kápolnában kezdődött, a római katolikus szentmisén, amit az osztálynak a ciszterci Rácz Albert prelátus tartott meg. Nem külsőségekről volt szó, hanem arról az egyszerű igazságról, miszerint az érettség nem tizennyolc éves korban fejeződik be, hanem évtizedekkel később, mivel ez egy folyamat, ami egy életen keresztül tart. Igen, ezen a májusi szombaton megint többek lettünk.
Szokás szerint régi alma materünkbe, osztálytermünkbe mentünk, az ismét Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba, amelynek a levegőjét még mindig átlengte a negyvenes évek szorongása, 1956 tüze, majd fülledtsége és a hatvanas évek félelmei. Mindannyian számvetést tartottunk. V. F. tanár úr, Zebi búcsúzott a katedrától, a szokottnál is rezignáltabban. Fájlalta, hogy a mai érettségizők között a műveletlenség lassan érdem. Nem érdekli őket a múlt, a nemzet vagy az erdélyi falvak sorsa. K. Balázs nyelvtanár, osztálytársunk pedig éppen az ellenkezőjéről számolt be. Szerinte a gyerekek ma sokkal nyitottabbak. Sőt, soha nem érdeklődtek ennyire, mint most, a történelem, a politika, hazájuk sorsa iránt. M. Kálmán, a nagyhírű régész, az Árpád-kor kutatója azt erősítette meg, hogy a fiatalok mindent pontosan tudni akarnak a Szent István-i államszervezés körülményeiről egészen Trianon bekövetkeztéig. Veréb, aki építészként évekig Németországban dolgozott, büszkén jelentette be, hogy egy gyereket megmentett a hazának. Viszszaköltözött Magyarországra, mert lányát inkább magyar iskolába járatja, ahol anyanyelvén tanulhatja Aranyt és Petőfit. Akadt persze megkeseredett ember. Konyi, az ékszerész elvesztette az állását, nem találja a helyét a „vadkapitalizmusban”. Úgy érezte, a rendszerváltozás előtt nagyobb volt a biztonsága. Nem tanult meg ezekkel az eszközökkel küzdeni. Jani, a vegyész alól kétszer számolták fel a céget, már búcsút mondott az életnek, amikor édesanyja súlyos beteg lett, őt kellett ápolni. Toninak meghalt a lánya, talán ezért is rokkantnyugdíjas lett. Volt, aki félt. Zs. András, a műszaki azért aggódott, hogy a történelem úrja visszafordult, minden kezdődik elölről. Újra félti a gyerekeit, a családját. Meddig kell még ebben a bizonytalanságban élnünk? – kérdezte magától, tőlünk. G. Pista, a jól menő ügyvéd, Toto, a sikeres üzletember, Totya, a békességben élő vidéki állatorvos, K. Csaba, a kőbányai háziorvos, Zsiga, a szállodai főszakács és még sokan az osztályból boldog embereknek nevezték magukat. A vallomások folytatódtak egy közeli étteremben. Az osztály látlelete talán egy ország látlelete volt. Beszélgettünk, csak beszélgettünk, észre sem vettük, hogy esteledett. Egy pillanatra megállítottuk az időt.