Esztétikai élmény-e a sakkozás?

A huszadik század királyos játékunkat tudománynak, művészetnek és sportnak látta, de megelégedett azzal a magyarázattal is, hogy tulajdonképpen könynyen elsajátítható világnyelvi közlekedést biztosít merev társadalmi kasztok és generációk között. Tetszetős, szilárd jogi rendszere – egy lépés nekem, egy lépés ellenfelemnek azonos időbeosztás mellett – ugyancsak párhuzamosan illeszkedik a kulturális életbe, s az is igaz, hogy ez a játék alighanem a legdemokratikusabb a homo ludens kitalálta fikciók között. A harmadik évezred táblajátékai mellett a sakkozás jövője egyelőre biztosítottnak látszik.
A társadalom szempontjából ugyanis esetleg fontos lehet a kérdés, hogy menynyiben segíthet a fiataloknak (vagy bárkinek) a sakkozás?
Vajon megtaníthatja-e őket önállóan gondolkozni?
A matematika és a zene példájára a magasabb sakk-kultúra termékei kézzelfogható közelségbe hozzák a sakk klasszikusait, és a sakknyelv tudói néhány óra alatt könyvtárnyi játszma, feladvány és sakkpublicisztika birtokosai lehetnek (internet, komputer, televízió).
A szellemi viadalok kedvelői pedig az egész világra kiterjedően tisztességes és sportszerű mérkőzéseken mérhetik le pillanatnyi készségeiket egy-egy játszma vagy verseny keretei között.
Aztán hogy a győzelemért folytatott küzdelem folyamán memóriájukat, összpontosító készségüket, valamint képzelőerejüket derekasan latba kell vetniök, s hogy a magányos csatában önbizalomra, szakmai tudásra lesz szükségük. Megtanulhatják, hogy a győzelem-siker-vereség milyen összetevőkre épül, s hogy mit jelent a türelem és az elhatározóképesség.
Magában a játékban önálló személyiségekké válhatnak, megtalálhatják benne az önkifejezés esztétikai formáit.
S ha a sakkozásban eljutnak idáig, csak egy lépés a továbbiakban, hogy a játszva megtanult összefüggéseket életrendjükben is alkalmazzák, hasznosítsák.
Egy gyermek például, ha jól sakkozik, megbizonyosodhat észbeli képességeiről, amit aztán e területen senki sem vitathat el tőle, s midőn legyőzi ellenfelét egy szellemi vetélkedőn, elkezdhet hinni saját erejében, saját jövőjében.
Nemigen van hasonló játék-sport-művészet, amely ilyen könnyen képes a társadalmi beilleszkedés játékszabályaira ennyire tiszta eszközökkel megtanítani a fiatalságot. Egy különleges szellemi vetélkedő az életben, amely egyszerű és hatásos elvegyülést és kiválasztódást kínál életkortól, származástól, vagyoni helyzettől függetlenül az érvényesülésre – bárkinek –, aki hajlandó a szabályokat megtanulni és betartani.
Ezek a szabályok fél évezred alatt sem változtak: a tábla, a figurák menetmódja és a sakktörvények mindeddig jól beváltak, mindenütt egyformán érvényesek az egész világon.
Aztán: a sakkozás semmiképpen nem tűri a hazudozást, a mellébeszélést, a csűrés-csavarást; a 64 kockás táblán az igazság tapinthatóvá és fellebbezhetetlenné válik. Akár a matematikában, mikor kimondjuk, hogy a 2 x 2 az bizony 4… már évezredek óta.
És arra is jó gondolni, hogy megmérettetésünk közben a fényes győzelem, a tisztes vereség vagy a kiegyezés kompromisszuma idő, tér és energia összhatásában érvényesül; vagyis egy olyan etalon, mint az élet maga.
Esztétikájában a művészetekkel rokon: egy sakkparti lehet balett, népszínmű, komédia, tragédia – ezeken belül pedig mindig nemes küzdelem, amely kézfogással kezdődik és végződik, egymás elismerése, megbecsülése kíséretében.
Magában a játékban pedig, akárcsak az egyiptomi hieroglifákban, az örökkévalóság igézete is fellelhető, hiszen az egyes játszmák, kombinációk időtől, tértől függetlenül bármikor és bárhol visszajátszhatók. Évezredes feladványok ívelnek át így az időn, összeköthetik a régmúltat a jövővel. Őseink humora, szellemisége van ezen alkotásokban, s kicsiben éppúgy az időntúliság megkísértését szimbolizálják, mint a nagy piramisok az egyiptomi sivatagokban vagy az inkák földjén.
Merész húzással jutottunk el az egyiptomi hieroglifákig, piramisokig, melyek évezredek óta lebilincselik az emberiség fantáziáját: Nagy Sándor, Caesar, Napóleon, a hatalom lehetséges teljesítményeinek brutális megszállottjai is fejet hajtottak a Ramszesz-szobrok és a szfinxkolosszusok láttán.
Négyezer esztendő tekint le rátok! – harsogta Bonaparte csüggedni látszó katonáinak, és a lelkesítés alól még mi, késői utódok, csodálók sem vonhatjuk ki magunkat; majdhogynem az örökkévalóság szeme láttára kellett helytállnia a gárdának, s tudjuk, hogy ezt meg is cselekedték.
És az alexandriai könyvtár számunkra elveszett anyagának égése, füstje, hamuja? – ugyancsak egyiptomi esemény, de mégis az emberiség világtörténelmi léptékű tragédiájának tünedezik föl emlékezetünk bugyraiban.
Talán nem lehet egészen véletlen, hogy a sakk bizonytalan eredetének kutatása is Egyiptomba vezet el minket, és hogy az arabok valahogyan megörökölték az alexandriai elpusztult hagyatékokat, s a sakkozás művészetének fogalmát megmentették a későbbi korok civilizációi számára. Történt ez annak ellenére, hogy a próféta minden társasjátéktól eltiltotta az igazhívőket…
A kalifák korában Firduszi ódákat zengett a sakkról, és mikor szemére hányták, hogy elhanyagolja az isteni művészetet a játék kedvéért, így válaszolt: „Hogy miért énekelem meg annyiszor a sakkot? Azért, hogy költészetéből ihletet merítsek.”
És Firduszi nem állt egyedül a sakk dicséretében: a kilencedik században Al-Rázit művének a meglepő, máig modern Elegancia a sakkjátékban címet adta! Ekkor a honfoglaló magyarok még csak portyázgattak Pannónia környékén, és bizony jó néhány száz évet kellett várni a II. Fülöp rendezte versenyre olaszok és spanyolok között (1575), s közben nem elfeledkezvén Bölcs Alfonzról (1221–1284), a máig leghíresebb sakk-könyv szerzőjéről.
Évszázadok alatt a sakkozás kultúrszintre emelkedett, és sohasem tekintették puszta játéknak; sokkal inkább az emberi szellem erőpróbájának, bizonyságtételének. Rítusaiban, elfogadott társadalmi megjelenésében éppúgy tükröződnek az emberi kultúra fordulatai, eseményei, mint akár a zenében vagy az irodalomban. Indusok, perzsák, arabok, spanyolok, olaszok, németek, franciák, angolok, hollandok, magyarok, oroszok: a sakk világtörténelmének kavalkádjában szereplő nemzetek minden lehetséges fórumon igazolták, hogy a sakk kultúrtényező és logikus gondolkodást fejlesztő hasznos nevelési eszköz most már évezredek óta.
Tehát aligha vitatható, hogy a sakk a hasznosság, századunk e kizárólagossági akadályversenyén is sikeresen átbukdácsolt, s egyre egészségesebben illeszkedik a professzionista sportok közé napjainkban. Az esztétika szempontjából pedig a telekommunikáció fejlődése most már talán megállíthatatlanul segít a sakkművészet és sakksport eddig méltatlanul elhanyagolt területeinek fejlesztésében. Európában és Amerikában legalábbis ez így van: a fejlődés egyértelmű.
Hazánkban sajnos nem ez a helyzet. Az elmúlt tíz-egynéhány évben a sakk teljesen eltűnt a televízióból a tömegek néma, passzív méltatlankodása közepette. Vajon kik tehetnek arról, hogy az 1989–1999 közötti időszakból hiányzó Sakk-matt műsorban nem élvezhették többek között – például – az alábbi örökzöldet gyerekkorukban??
Paul Morphy, Braunschweig hercege és Isouard gróf
(Játszották a párizsi operában 1858-ban, a Sevillai borbély előadásának szünetében…)
1. e4 e5 2. Hf3 d6 3. d4 Fg4 4. dxe5 Fxf3 5. Vxf3 dxe5 6. Fc4 Hf6 7. Vb3! Ve7 8. Hc3 c6 9. Fg5 b5 10. Hxb5 cxb5 11. Fxb5+ Hbd7 12. 0–0–0 Bd8 13. Bxd7 Bxd7 14. Bd1 Ve6 15. Fxd7+ Hxd7 16. Vb8+!! Hxb8 17. Bd8 matt!
Ez a kis miniatűr oly híres, mint Mozart Török indulója vagy tán a Kis éji zene. (A teljes cikk az mno.hu-ban.)