Gödörben

A májusi esőzés nálunk sem múlt el nyomtalanul. Három napja, amikor a helyi szippantóautó épp a legutolsó adagot szippantotta ki az emésztőből, maga a gödör fogta magát, és nemes egyszerűséggel beomlott, mint egy játszótéri homokvár, csúf és tátongó üreget hagyva maga után. Az egész egyetlen pillanat alatt történt, halkan, nesztelenül zuhant össze a föld, magával vitt klematiszbokrot, rőzsetároló kiskocsit, merthogy más nem volt a környéken.
Mi a gyerekekkel meg a két szippantós emberrel éppen a közelben álltunk, talán háromméternyire a gödör peremétől, vagyis csak a Jóistennek köszönhetjük, hogy nem pottyantunk bele a tátongó lyukba. Ijesztő volt a pillanat, az öregebbik szippantós mondta is, hogy ő ilyet bizony még életében nem látott, pedig nem ma kezdte a szakmát, egy-két emésztőt kiürített pályafutása során.
Éppen tíz éve, nyolcvankilenc nyarán ástuk ki az emésztőt, emlékszem, a teljes család ott szuszogott, talicskázott a kertben, még a szomszédban lakó erdélyi fiúk is átjöttek segíteni, a téglákat meg a gerendákat az IFA-s Lajos szállította. Mintha tegnap lett volna...
Masszívnak és megdönthetetlennek hittük a gödröt, bár éppen akkor, nyolcvankilenc derekán derült ki, hogy masszív és megdönthetetlen dolgok nincsenek, lám a kommunizmust is alámosta az eső, úgy omlott össze egyik pillanatról a másikra, mint a kártyavár a nagy internacionalista pókerpartiban.
Jelentős különbség viszont, hogy a bolsevik pöcegödörnek már nagyon régről érezni lehetett a szagát, csak úgy hemzsegtek körülötte a zöld döglegyek, meg a ganajtúrók, a mi emésztőnk viszont az utolsó pillanatig derekasan állt, kiszolgált bennünket, hogy azt ne mondjam, számítani lehetett rá.
Délután, amikor a sógor is hazaérkezett, elmélkedni kezdtünk, akkor most ki volt itt a hibás, kit terhel a felelősség az emésztőkatasztrófáért. A rengeteg eső, a rossz építési technológia, esetleg a két szippantós ember? – mert teszem azt, rossz módszerrel szippantottak, mélyebbre dugták a csövet a kelleténél, esetleg nagyobb vákuumot adtak rá a szokásosnál.
A rendkívüli pöcekongresszus rövid volt és konstruktív. Az elsőnek felszólaló sógor kevés köszörülés után kijelentette: tetszik, nem tetszik, nekünk, pöcegödör-készítőknek kell önkritikát gyakorolnunk, minden más változat a problémák elkendőzését jelentené. Vagyis sem az eső nem vonható felelősségre, sem a két boldogtalan szippantós, aki nem ma lépett a pályára, mindkettőnek kisujjában a szakma. Nekünk, gödörkészítőknek kellett volna erősebb, teherbíróbb, az idő kihívásának megfelelő, korszerű gödröt ásnunk annak idején. Talán még egy sor tégla hiányzott, talán a tartógerendákból építettünk be kevesebbet, esetleg már a fundamentumnál elrontottuk az egészet, mert nem vettük figyelembe a vonatkozó hazai és nemzetközi pöcetapasztalatokat.
A hallgatóság (az asszony, a sógornő meg én) három igen szavazattal, tartózkodás nélkül elfogadta a beszámolót, mindössze az asszony jegyezte meg, hogy most akkor mi lesz, itt vagyunk nyakig a szaftban, már ideológiailag kétségkívül közös platformon. Mire azonmód határozott válasz született: a romokat az utolsó lapátig el kell takarítani, majd szigorúan a pöcegödör-készítő szakirodalom útmutatásai alapján szakértők bevonásával kell elhelyezni a leendő létesítmény fundamentumait. Az építést előzze meg széles körű szakmai és társadalmi vita.
Lapzártakor itt állok a gödörben.