Egy hajadon fővel a hóltaknak hideg tartományában által vitetett gyenge hajadon 60 esztendős szűznek halálán való kesergés és gyászolás végett iratott temetési versek – ezt a kacskaringós címet viseli a költő Mátyási József munkája, melyet még debreceni diákként írt.
Mátyási (1765–1849) a „mesterkedők” költői csoportjának egyik jelentős és termékeny alakja, s mint legtöbb társa, ő is a debreceni diákirodalomból nőtt ki. Mestere volt a bizarr szójátékoknak, a játékos rímeknek és előfutára a magyar irodalmi népiségnek. Tulajdonképpen a nagy barokk poéta, Gyöngyösi István volt a költőideálja, ám éreznie kellett, hogy nagyot változtak a Murányi Vénus költője óta az idők. Kiveszett a világból a heroizmus, maradt a bizarr játszadozás, a parnasszusi álmok helyett azok földi árnyéka. „Nem tanulván dallon ugratni verseket, / Csúfságra majmolék táncosabb eszeket, / De nem is illetne már idős gyereket, / Hányni hengerbuckot vagy cigánykereket…” – írja egyik hosszú versében, ami, mint Kovács Sándor Iván irodalomtörténész kimutatja, egyszerre Gyöngyösi-invokáció és annak groteszk fonáka is.
A fent említett Gyászdal, melynek hosszú címét elég egyszer is leírni, az ifjú, költői fegyverzetének teljesen birtokában levő, ám még nem igazán egyéni hangú Mátyási műve. Írhatta volna bárki a diáktársak közül. A vers hangja csipkelődő, kacagásra ingerlő. Nem kétséges: amikor a kollégium diákjai egymásnak felolvasták, összekacsinthattak egy-egy célzáson, hiszen környezetükben élhetett a versbéli „hajadon”.
„Itt hallgat egy előbb halni, / mint hallgatni tudó szűz, / Akinek szája pattogóbb / vólt, mint a fenyőfa-tűz. / A per, lárma, rágalmazás / olly vastagon s keményen / Gőzölt gyomrából a torkán, / mint a füst a kéményen…” – mutatja be Mátyási a „hatvanéves szüzet”, aki aligha volt népszerű a diákság körében. Tán valamelyikük szállásadója lehetett, vagy egyik professzoruk minden lében kanál nénje. „Mert amit a hatezredik / fűre menendő világ / Kezdettől fogva tud s tanul / ez a leányasszonyság / Mindazt egy reggeltől estig / beszélte vólna elő, / Ó, Természet, miért nem jut / illy nyelvhez jó agyvelő!” – amiből kiviláglik: kevéske ész szorult ebbe a szapora beszédű aggszűzbe, kinek „Nyelvének csattogásától / s szája mennydörgésétől / Marhája is idétlenül / könnyebbűlt meg terhétől. / Illyedtekben (sic!) a tyúkjai / gyakran tojtak köveket, / Látták sokan megnémúlni / házán a verebeket.” De nemcsak nappal jár a szája egyfolytában ennek a némbernek: „Az álom nem volt lakatnak / elegendő szájára, / Álmában is zörgölődött / vagy másra, vagy magára. / Gyakran még a hóldvilág is, / mikor magát éjszakán / Elkiáltja, nagy rémülve / ugrik ki az ablakán.”
Mikor aztán hatvanévesen a nagybetűs Halál érte jön, azt is lehengerlő szóáradattal fogadja, közli vele: „Az én szemem ki nem tolod / a hatvan esztendővel, / Koporsómba nem akarok / menni hajadon fővel” – mire szegény Halál kétségbeesetten megfutamodik, s a kórságokat – a hideglelést, főfájást, nyilallást, hurutot, fogfájást és köhögést – hívja segítségül, míg végül csak sikerül „megvennie a lelkét”, ami „Kimász a nyelve hegyére / reszketve és morogva”. A Halál pedig hálája jeléül vendégül látja a kórságokat, mert segítettek neki…
Színes és bolondos versek születtek hajdan a debreceni diákok tollából, köztük Mátyási Józseféből. Csokonai is közülük való volt, de Arany és Petőfi, Jókai, sőt Ady is sokat tanultak tőlük, ha erre nem is voltak mindig büszkék, mint például Arany János, aki kissé fintorogva említi a debreceniek tarkabarka költészetét.
Vöröskeresztesnek adják ki magukat a csalók, így verik át a betegeket
