Ha megáll az idő

Történetünk egy a kommunista igazságszolgáltatásra jellemző „szigorúan titkos” ügyek közül, ám az 1958–1959-ben felgöngyölített „ifjúsági összeesküvés” perét a nemrégiben napvilágra került dokumentumok megdöbbentő részletekkel egészítették ki. A bíróság akkor – tekintet nélkül fiatal életkorukra – huszonkét gimnazista diákot ítélt el a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” vádjával.

Idézet a politikai rendőrség nyomozóosztálya letartóztatási határozatának szövegéből:
„… megállapítottam, hogy Budapest területén működik egy főleg fiatalokból álló illegális, demokráciaellenes, ellenforradalmi csoport, amelynek a Petőfi Sándor Gimnázium a góca – terrorcselekményeket vettek tervbe, egy ellenforradalmi, fegyveres felkelésre készülnek. Aláíró: Kemény Béla r. őrnagy.”
A kiragadott részlet magáért beszél. A „petőfista” csoport vezetőjét öt évre, másokat évekre, hónapokra kiterjedő börtönbüntetéssel sújtották.
Ám az ítéletet a mai napig nem kapták kézhez.
Érdemes a részleteket szemügyre venni.
– Mi valóban nem voltunk ártatlanok – emlékezik Ányos Aladár, az egykori diák –, a „bűnök” egy részét ténylegesen elkövettük, elköteleztük magunkat 1956 szellemisége mellett, és ennek jegyében igyekeztünk cselekedni.
A volt osztálytársak, akik közül többeket azóta is szoros baráti kapcsolat fűz össze, a valamikori „petőfis ifjak” ma, hatvanévesen is felzaklatva néznek szembe életük soha nem felejthető eseményével, amikor visszalapozva a múltba, váratlanul eddig ismeretlen összefüggésekre bukkantak.
Tudták, hogy minden lépésüket figyelik, egészen az 1958 nyarán történt letartóztatásukig. Már a bírósági tárgyaláson rájöttek, hogy egy „felnőttek által szervezett ifjúsági ellenállás” hazug vádjával akarják súlyosbítani a Petőfi-gimnazisták ügyét. Világossá vált előttük, hogy börtöncelláikban spiclikkel zárták öszsze őket, és elejtett szavaikat kijátszották ellenük. De hogy kik vagy ki volt közülük az áruló, az csak a közeli múltban vált bizonyossá.
Mi történt 1957 őszén a Petőfi-gimnáziumban?
A tényekhez tartozik, hogy a Petőfi-gimnazisták között volt nemzetőr, sokan nyíltan kiálltak a forradalom mellett, és egyik osztálytársuk, Csukás Endre megsebesült 1956 fegyveres harcaiban. A nemzeti érzelmű diákok vörös drapériákat, plakátokat, feliratokat szakítottak le, megragadva minden lehetőséget, hogy szembeszegüljenek az elnyomó hatalommal.
A levert forradalom súlyosan nehezedett az egész iskolára. Mélységes csend, megdöbbenés telepedett a gimnázium folyosóira – emlékezik Csukás Endre, az egykori „petőfisek” vezéralakja.
Október 23. évfordulóján – tanári engedély nélkül – a Petőfi-gimnázium összes osztálya felállt, és elénekelte a Himnuszt. A gyászos november 4-e emlékezetére pedig néma tüntetést szerveztek. Akkoriban az ilyen megmozdulások bátor tettnek számítottak, és komoly következményeket vonhattak maguk után.
A kitűzött cél világos volt, az önkénnyel szembeni cselekvés stratégiájára többféle elképzelés született. Eleinte a csendes ellenállást, a forradalom szellemének ébrentartását tartották a legfontosabbnak. Kiosztották egymás között a feladatokat.
– A KISZ-szervezetet akartuk felhasználni arra, hogy a hozzánk hasonló gondolkodásúakkal öszszefogjunk, és az irodalmi önképzőkörben megvessük a lábunkat, hogy megteremtsük a nemzeti gondolkodás szellemi bázisát – mondja el Benkő Mihály egykori csoporttag.
A petőfisekhez a későbbiekben más gimnáziumból is csatlakoztak diákok: Megay László (a Magyar Nemzet későbbi újságírója) a budai Toldy Ferenc Gimnáziumból, ahol ezzel egy időben tanított Antall József, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem keverték bele a koncepciós perbe. Az Épületgépészeti Technikumból Kehrer Károly, aki ugyancsak vezető szerepet játszott a szervezetben, és akinek neve később alapot szolgáltatott a per agyafúrt koncepciójának kialakításában. (Ő volt az, akinek korábbi iskolájában tanára volt a fővádlott: Szentirmay Sándor.)
A fiatalok röpcédulákat nyomtak, és terjesztették Budapest utcáin. Néhányuk világháborús fegyverekkel a pilisi erdőkben éleslövészetben képezte magát. Előkerült néhány 1956-ban elrejtett géppisztoly. Titkos terveik között egy újra fellobbanó felkelés fegyveres támogatása is szerepelt. Néhányan elhatározták, hogy a Vérmező egy sötét sarkában a járőröző rendőrt megtámadják, illetve lefegyverzik, „ezzel is fel akarva hívni az emberek figyelmét az ellenállás létezésére”.
Már korábban is érezték, hogy rendszeresen figyelik, nyomon követik őket. Az akció estéjén azonban a helyszínhez közeledve észrevették, hogy egyik, egyébként igen aktív társuk a telefonfülkéhez siet, és röviddel ezután civil és egyenruhás rendőrök tűnnek fel körülöttük. Gyorsan más irányba vették útjukat, és egérutat nyertek.
A fiatalokat még aznap éjjel begyűjtötték, kihallgatásuk a BRFK politikai vizsgálati alosztályának Tolnay Lajos utcai (azelőtt Conti utca) „hírhedt” fogdájában zajlott.
A vizsgálat első szakaszában még nem derült ki, hogy a „Szabharcosok” név alatt jegyzett ügyet milyen súlyú bűncselekményként fogják kezelni. Az ügyész híre után ítélve nem sok jóra lehetett számítani. A perben fővádlottként – mint ez a későbbiekben kiderült – olyan személyeket neveztek meg, akiknek a petőfisek addig a nevét sem hallották: Szentirmay Sándort, az Épületgépészeti Technikum igazgatóját és sógorát, Cherven Arisztid történész-kutatót. A perben már úgy szerepeltek, mint az „ifjúsági ellenállás” irányítói. A két jó hangzású név elég volt ahhoz, hogy nyakukba varrják az „ifjúság felbujtását”, hogy egy hamis koncepciót kreáljanak, és példás büntetést szabjanak ki a „Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló diákszervezkedés” irányításáért.
A „Szabharcos” per fővádlottja, Szentirmay tizenegy évet, elsőrendű vádlottja, Cherven tíz évet kapott.
A történet résztvevői negyvenöt év után megismerték életük egyik legfontosabb eseményének részleteit. Találkoztak perük legtöbbet szenvedett áldozatával, a ma hetvenhét éves Szentirmay Sándorral. Tudomásukra jutott, hogy az a feltűnően értelmes, szellemes ifjú, aki buzgón feladta osztálytársait, aki „jó barátként” beépülve írta meg jelentéseit a politikai rendőrség számára, azt manapság személyiségi jogai védik attól, hogy megnevezzék. A jól ismert jogász a Magyar Ügyvédi Kamara tagjaként vidáman éli napjait, és zavartalanul élvezi a demokrácia áldásait.
A teljes igazság a fennálló törvények értelmében nem kaphat nyilvánosságot. A titkosított adatok személyekre irányuló részleteibe csakis történészek nyerhetnek szélesebb körű, de nem teljes betekintést. Így hát kérdések sokasága marad az utókor számára – egyelőre megválaszolatlanul.
(A történet közreadói: Csukás Endre matematikus, Ányos Aladár vállalkozó, Benkő Mihály történész, Hoyos Sándor építésvezető, Jáky Jenő, a Földművelésügyi Minisztérium főtisztviselője).