Hugo Chávez elillanó „bolivári” álmai

Három éve, hogy Hugo Chávezt, aki 1992-ben sikertelen puccsot hajtott végre az akkori elnök ellen, 71 százalékos többséggel Venezuela államfőjévé választották. Ma a választók kevesebb mint 25 százaléka szavazna újra rá. Sőt, paradox módon a szakszervezetek és az ipari és kereskedelmi kamara vállvetve tüntetnek lemondásáért. A dél-amerikai országban eluralkodott bizonytalanságra jellemző, hogy az itteni, mintegy ötezer fős magyar kolónia tagjai tömegesen kérik vissza állampolgárságukat. A repatriálás már meg is indult: negyven-ötven éve itt élő magyarok, más európai nemzetek polgáraival egyetemben, nagy számban térnek vissza az óhazába.

Azok, akik a fiatal forradalmár alezredesre szavaztak, azt remélték, hogy a negyven éve „dúló” korrupt demokrácia után egy tiszteséges, modern kormány elnöke lesz. A csalódás azonban nagy és gyors volt. Az újonnan megválasztott elnök beporosodott sztálinista eszméket keltett új életre politikai komisszárokkal, besúgókkal, felfegyverzett civil politikai milíciával. Külpolitikájában élesen Amerika-ellenes vonalat követett, partnereinek Fidel Castro kubai diktátort, valamint Irakot és Líbiát választotta. Célja egy meglehetősen homályos – „bolivári” – dél-amerikai unió összehozása volt Európa és az Egyesült Államok ellenében. Ennek megalkotásában a kolumbiai gerillákra és esetleg a brazil elnökjelöltre, Lulára számíthatott.
A miniszterek és a vezetők főleg saját klikkjéből, a szaktudás nélküli katonatisztek közül kerülnek ki. Közben a korrupció burjánzik, a közbiztonság pedig rosszabb, mint valaha. Ötórás, erősen populista hangvételű beszédeiben Kubát és Maót dicsőiti, élesen támadja az „elrohadt osztályokat”. Ide nemcsak a jómódúakat sorolja, hanem a középosztályt, a szakszervezeteket és a klérust is. Az olaj árának látványos emelkedése miatt megháromszorozódtak az állam bevételei, a kaszsza mégis üres. Új befektetők már nem jönnek, sőt, a nemzetközi társaságok rohamosan vonulnak ki az országból, tovább duzzasztva a munkanélküliséget.
Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor jó egy hónapja hozzá hű, ám szaktudás nélküli emberekre cserélte a nemzeti olajtársaság eredményesen dolgozó vezetőségét. Erre a szakszervezetek sztrájkot hirdettek, mire az elnök újabb véresszájú munkásellenes beszéddel válaszolt, fenntartva magának a jogot, hogy azt nevezzen ki igazgatónak, akit akar. Sohasem látott, nyolcszázezres, főleg a középosztálybeliekből és munkásokból verbuválódott tömeg vonult végig a városon. Hangosan, ám békésen követelték az elnök lemondását. Amikor azonban az elnöki palota felé kanyarodtak, lövések dördültek, amelyek után 17 halott és 250 sebesült maradt az utca kövén. A háztetőkről tüzeltek az úgynevezett „bolivári csoportok”, amelyeket a kormánypárt fegyverzett fel. Chávez elnök tankokat is kért a kormányzói palota „megvédésére”, kérését azonban a vezérkar megtagadta. Lucas Rincon tábornagy, vezérkari főnök ezután szólította fel lemondásra az elnököt. Chávez ennek eleget is tett, azzal a kikötéssel, hogy engedjék Kubába távozni. Sem a katonák, sem a tüntető civilek nem voltak azonban felkészülve ilyen sikerre, az elnök lemondására. Az ideiglenes elnök Pedro Carmona, az ipari és kereskedelmi kamara elnöke lett, Chávezt pedig letartóztatták.
Carmona kinevezése azonban nem bizonyult szerencsés húzásnak. A szükséges politikai érzék híján felfüggesztették az alkotmányt, letartóztatták a volt minisztereket és a képviselőket, lovat adva ezzel a felfegyverzett Chávez-párti csőcseléknek. Közben az exállamfő személyes testőreit elfelejtették leváltani – így azok kinyithatták az elnöki palota kapuját –, és szemet hunytak a nagyszabású fosztogatások felett is. A vezérkar erre megijedt, és Chávezt a négyszáz kilométerre, Orchilla-szigetén lévő tengerészeti támaszpontról alig 48 órás fogvatartás után helikopterrel hozták vissza Caracasba, ahol újra elnökként szólhatott a tömeghez. Az elnök helyzete azonban vitán felül megingott. Visszavonta az állami olajtársaság élére általa kinevezett igazgatókat, megbízható embereit azonban csak áthelyezte máshová, nem szabadult meg tőlük. Közben húszszázalékos béremelést ígér, az államkassza azonban üres, a tanárokat, orvosokat hónapok óta nem fizetik.
Chávez valójában csak időt akar nyerni. Nem sok sikerrel. Május elsején a polgári körök a munkásokhoz csatlakozva tüntettek ismét ellene, háttérbe szorítva a kormány által szervezett „ellendemonstrációt”. Néhány napja a legyilkoltakra emlékeztek több százezren Caracas utcáin, ismét csak Chávez lemondását követelve. Egy hónappal azután tehát, hogy a kommunista érzelmű milícia belelőtt a békés tömegbe, Chávez elnök és Venezuela jövője teljesen bizonytalan. A társadalom két, egymással szemben álló táborra oszlik.