Kettőspont

„Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felkavarodik, bevigyen engem a tóba” – panaszolta a beteg a Bethesda-tó partján Krisztusnak. Napjainkban is ez a legfontosabb hiánya az egészségügynek, a társadalomnak, vallja a nemrég Széchenyi-díjjal kitüntetett Dizseri Tamás orvos, a református egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója. A keresztyén kórházak nem a világi kórházak klerikalizált változatai, hanem „jézusi műhelyek” is, amelyben fontos válaszok születhetnek a feszítő egzisztenciális, etikai, bioetikai és biomedicinális kérdésekre.

A bethesda héber szó, azt jelenti, az irgalmasság háza. De vajon tudja-e még a ma embere, hogy mi az irgalom?
– A fiatalabb generáció már valóban alig érti az irgalmasság fogalmát. Sokan még a szót sem ismerik, nemhogy a jelentéséről pontos elképzelésük lenne. Pedig a világ számára újra világossá kell tenni, hogy az irgalmasság az emberi közösségek egyik tartópillére, s nem más, mint szeretetből fakadó, érdek nélküli cselekvés szükséget szenvedő embertársainkért. Meggyőződésem, hogy az egyházaknak az eddigieknél nagyobb szerepet kell vállalniuk az egészségügy, valamint a diakónia, a szociális gondozás területén. Templomaink szépülnek, iskoláink jól működnek, azonban egyházaink pasztorációs-pszichológiai, lelkigondozói tevékenysége a beteg ember mellett gyakran esetleges, időnként formális, pedig ebben a helyzetben lehetne megjeleníteni igazán – a másik mellé való odaállással – a gyógyító Krisztus üzenetét.
– Éppen tíz esztendeje, hogy a református egyház visszakapta egykori, 1953-ban államosított kórházát. Honnan volt önben elég erő és tapasztalat ahhoz, hogy újrateremtse a mai világban azt a szellemet és gyógyító hagyományt, amely méltó egy egyházi tulajdonú intézményhez?
– Kisgyermekkoromtól kezdve izgatott a gyógyítás, a gyógyulás misztériuma. Bár nem volt orvos a családomban, mind nagyszüleim, mind szüleim olyan emberek voltak, akikben erős volt a másik ember, a közösség iránti felelősség. Apai nagyapám nagy műveltségű, három nyelvet beszélő lelkész-hitoktató volt Pécsett, rá máig nagy szeretettel emlékeznek tanítványai. Anyai nagyapám tanár és cserkészparancsnok volt Abonyban, ahol egykori cserkészcsapata máig megkoszorúzza emléktábláját. Édesapám a háború időszakában volt Eötvös-kollégista, édesanyám Kecskeméten végezte a tanítóképzőt. Családom, amelyben sok lelkész volt, erős protestáns identitással rendelkezett, de soha nem volt ellenséges a katolicizmussal szemben. Kegyelmi helyzetnek tartom, hogy születésemtől kezdve világos értékrendű, puritán protestáns család vett körül. Édesapám igen művelt, széles látókörű, szeretetteljes ember, aki arra tanított, hogy a közösségért a körülményektől függetlenül felelősséget kell vállalnunk, és a világ dolgait a megoldásokat kutató kritikával kell szemlélnünk. Édesanyám az ötvenes évek nehézségei ellenére meleg, örömteli légkörben nevelte négy gyermekét. Mindez mélyen meghatározta életemet, indíttatásaimat, attitűdömet.
– A hatvanas években azonban nem volt könnyű megtalálni ehhez a szándékhoz a megfelelő hivatást.
– Orvos, tanár vagy lelkész szerettem volna lenni, de úgy gondoltam, abban a rendszerben ez utóbbi túl sok korláttal jár, nekem pedig a lelki szabadság a munkában is fontos érték volt. Végül ezért döntöttem az orvosi pálya mellett. Az egyetemet Szegeden végeztem el, és ezek az évek meghatározóak voltak a szellemi, lelki értékek tekintetében is. A szakmai ismeretek mellett emberi tartásból, odaadásból, kötelességtudásból kaptam életre szóló tanítást. Két nevet szeretnék megemlíteni: Cserháti Sándor későbbi evangélikus teológiaprofesszor és Katona Nándor plébános úr nevét, akit 1956 után ifjúsági tevékenységéért meghurcoltak. Orvosi pályámat a pécsi gyermekklinikán kezdtem izgalmas, értékorientált szakmai környezetben. A klinika Kerpel-Fronius Ödön, a világszerte ismert gyermekgyógyász szellemiségét őrizte.
– Meghatározóak egy orvos számára az első szakmai évek?
– Főként a szakmai szocializálódás tekintetében fontosak. Ekkor ízlelhetjük meg a gyógyítás felelősségét, de örömét is. Ekkor tanuljuk meg, csak úgy lehetünk jó orvosok, ha szakmaszeretetünket igaz emberszeretet is áthatja. Egyéb esetben csak a szakma jó technikusai lehetünk. Pécsi éveim alatt feleségemmel, aki akkor még orvostanhallgató volt, albérletekben laktunk. Mivel esélyünk sem volt arra, hogy lakáshoz jussunk, öt év klinikai munka után elfogadtam a szolgálati lakással járó érdi gyermekkörzeti állást. Sokan nem értették, miért hagyom ott a klinikai karriert, de nem bántam meg ezt a döntésünket. A területen a klinikán töltött évek szakmai biztonságával tudtam dolgozni, másrészt örömteli volt az a kihívás, hogy az akkor Európa legnagyobb falujának számító Érden megszervezhetem a gyermek-egészségügyi ellátást. Tehát alkotni, teremteni, szervezni lehetett, s közben megtapasztalhattam a klasszikus orvosszerep megannyi szépségét.
– Úgy érezte tehát, hogy a helyére került?
– A körzetben az ember személyes kapcsolatban van a családokkal, ezt pedig a leggondosabb anamnézis sem tudja pótolni. Világossá vált számomra, hogy egy gyermek, a beteg gyermek is csak a család kontextusában, a családjával együtt érthető meg. Megtanultam, hogy a szociális elesettség hogyan teheti tönkre testi-lelki egészségében az embert. Ezek az élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a 80-as években bekapcsolódtam a Pest megyei családpedagógiai műhely munkájába, majd megszervezhettem Érden Pest megye első családsegítő központját. Alapító tagja voltam a közel tíz éven át működő Gödöllői Családóvó Nyári Egyetemnek, amelyen tanárok, védőnők, szociális munkások, orvosok vettek részt annak érdekében, hogy szakmai szerepükben megerősödjenek, s világosabban lássák a családok erőforrásait és a családokra leselkedő veszélyeket. Sajátos lehetőség volt a sérült gyermekeket nevelő családok számára napközi otthon szervezése Érden. A sérült vagy fogyatékkal élő gyermekeket nevelő családok gyakran hihetetlenül nagy terheit enyhítenünk kell, és az ilyen napközi otthonok a családok segítségén túl a gyermekek életét is tartalmasabbá, színesebbé teszik. Számomra a közéleti aktivitás az orvoslás természetes része volt, pártbeli elkötelezettség nélkül.
– Amikor tehát 1992-ben egyháza megbízta azzal, hogy szervezze újjá a Bethesda kórházat, már megfelelő közigazgatási, szervezési gyakorlattal rendelkezett?
– 1988 őszén kineveztek Pest megye anya-, gyermekvédelmi és a szociális ügyek főorvosává. Ez valóban adminisztratív állás volt, bár nem szakadtam el a gyakorlati orvoslástól, mert megtartottam egy gyermekszakrendelést is. E beosztásban megértettem és megtanultam az önkormányzatok működését, az államigazgatás sajátos belső logikáját. Így tehát 1991-ben, amikor Hegedűs püspök úr felkért, hogy igényeljük vissza a református egyház Bethesda Gyermekkórházát, megfelelő tapasztalataim voltak a fővárosi önkormányzattal való kommunikációban.
– Mekkora áldozatok árán született meg az Apáthy István Gyermekkórház orvosaiból, ápolószemélyzetéből és munkatársaiból a református egyház Bethesda Gyermekkórházának közössége?
– Már az átvételt megelőzően megalakultak azok a munkacsoportok, amelyek kidolgozták a régi-új Bethesda kórház működési elveit. Tudtuk, hogy nem jogorvoslatot akarunk, hanem élni szeretnénk azzal a történelmi lehetőséggel, hogy az egyház ismét elkezdheti szolgálatát az egészségügyben. A Bethesdának tehát olyan filozófiával működő intézménnyé kell válnia, amelyik méltó a nevéhez, amely irgalmasság házát jelent. A Bethesda-tavi történet szellemében a gyógyítónak valóban a másik emberévé kell válnia. Betegeinknek az orvosi csúcstechnikán kívül erre is égető szükségük van. Mitől református egy kórház? Az egyházi kórházat az különböztetheti meg a többi kórháztól, hogy felelősséggel meghallja a gyógyító Krisztus üzenetét, s tevékenységét igyekszik az élő Krisztus spirituális erőterében, közösségében végezni. A modern ember hajlamos azt gondolni, hogy tudománnyal, technikával, gazdasági erővel fel tudja oldani a gyógyítás misztériumát. Ez a tévhit az alapvető forrása az egészségügy mérhetetlen frusztrációjának. A gyógyítás világa egyre súlyosabb, egyre több morális, etikai kérdést vet fel. Mivel a válaszok egzisztenciális és emberi alapértékeket érintenek, egyházainknak a válaszformálásban az eddigieknél határozottabb szerepet kell vállalniuk. A kórház nem válhat a technika házává. A csúcstechnikára természetesen szükség van, de nem magasodhat gólemként az ember fölé, s a lenyűgöző tudományos felismerések, a gyógyszerek, a terápiák mögött nem tűnhet el a szenvedő, meggyötört ember. A beteg gyógyulása után az orvosi eszközök típusára nem fog emlékezni, de a nővér, orvos mosolya, bátorítása minden bizonnyal visszatér emlékeiben.
– Csak református betegeket fogadnak a Bethesdában?
– Éppolyan közkórháznak számítunk, mint a többi fővárosi intézmény, a különbség csak annyi, hogy a főváros nem járul hozzá költségeinkhez. Hozzánk bárki bejöhet, ha úgy érzi, hogy problémáira nálunk szeretne megoldást, betegségére gyógyírt kapni. A diszkrimináció idegen az irgalmas szamaritánus szemlélettől, az alapvető evangéliumi értékektől. Különösen fontos számunkra annak tudatosítása, hogy a gyógyítás során saját magunkból is adunk valamit a rászorultnak. Ez teszi személyessé a gyógyítás folyamatát. Az egészségüggyel szembeni elégedetlenség egyik oka éppen ennek a személyességnek a hiánya. Nagyon komolyan vesszük a kiégés, a burn-out problémáját. A keresztyén szolgálat sem lehet azonos a megszentelt kizsákmányolással. Mivel a keresztyén gyógyítás forrása a hit az élő Krisztusban, ez fontos lelki erőként jelenik meg a mindennapokban. Az ápolók, az orvosok nagy terheket hordoznak, s ezért különös szükségük van az elcsendesedésre, az élmények feldolgozására, amelyhez nagy segítséget jelent az elmélkedés, az imádság. Munkatársaink belső megújulása érdekében évente több alkalommal vannak csendes hétvégéink, amelyeken fontos kérdésekről is szó esik. Például hogy mi a szenvedés értelme és értelmezése az ezredfordulón. Erről azért kellett beszélnünk, mert a tanulmányaink során sohasem foglalkoztunk a szenvedés egzisztenciális dimenziójával. A szenvedés nem egyenlő a fájdalommal, hanem az életünket minden részében érinti. Munkatársaink gyakran kerülnek kapcsolatba menthetetlen betegekkel és családjaikkal. Természetesen ilyenkor is ott van az érintettek mellett a kórház lelkipásztora, pszichológusa. Nagyhéten évek óta ökumenikus összejövetelen emlékezünk azokra a gyermekekre, akiket elveszítettünk, s ezeken nagyon sok érintett család is részt vesz. Számunkra a nagyhét a feltámadás örömhírével fejeződik be. Mivel hiszszük, hogy az élet nem ponttal, hanem kettősponttal végződik, ezt a hitünket szeretnénk megosztani a családokkal. Az idén tizennégy mécses égett a megemlékezésen.
– Térítőmunkát is végeznek, amikor rendezvényeikre meghívják azokat is, akik nem tagjai az egyházi közösségnek?
– A hitet ma nem lehet térítéssel terjeszteni, csak vonzóvá lehet tenni. Ekkor van esély arra, hogy alapértékké válik mások számára is.
– Végeredményben sikerült-e az állami kórházból egyházi szellemiségű kórházat szervezni? Mekkora belső mozgást indított el ez a váltás?
– Amikor átvettük az irányítást, ügyeltünk arra, hogy a belső és a társadalmi békét szolgáljuk. Senkit nem küldtünk el, de az általunk megalkotott etikai kódex egyértelműen fogalmazott: akinek alapérték az, hogy a beteg üdve a legfőbb törvény, az pártállástól, felekezettől függetlenül a szövetségesünk. A szenvedő ember mellett nem dúlhatnak politikai viharok. Senkit sem kellett elbocsátanunk az etikai kódexünk durva megsértése miatt. Munkatársaink mobilitása nem volt nagyobb az átlagosnál, s mára kialakult egy erős „belső mag”. Tudjuk, hogy a jó ügyhöz oda kell szeretgetni az embereket, erőszakkal nem lehet őket odahúzni, s nem lehet rájuk kényszeríteni a hit és a szeretet élményét. A menedzsment sem vallási alapon egységes, de határozottan elkötelezett a Bethesda ügye és eszmeisége iránt. Szép példa volt a Bethesda gyakorlatára az ősszel a megégett gyermekek ellátása. Bár nem voltunk felvételesek, ügyeleteseink azonnal befogadták őket. Talán ennek elismeréseként is gondolta Mikola miniszter úr, hogy a Bethesdát jelöli ki az égési sérült gyermekek országos centrumának. Sajnos sokan ezt politikai döntésként élik meg, s nem érzik annak örömét, hogy két hónap alatt kialakítottunk egy európai színvonalú égéssebészeti és intenzív osztályt. A portástól a főigazgatóig mindenki szemében szinte filozofikus alapelvnek kell lennie, hogy a bajbajutott segítésének eszközeit kell keresnünk, és nem arra kell magyarázatot találnunk, hogy miért nem lehet segítenünk. Az egészségügy hárító magatartása okozza általában a betegek kálváriáját.
– Említette, hogy a fővárostól nem kapnak támogatást. Miből telik akkor építkezésre, fejlesztésre?
– Sok segítőnk van: idős emberek például, akik örökségüket ránk s ezen keresztül az egyházra bízzák. Évek óta számos külföldi barátunk, egyházi és világi szervezet tartja fontosnak az ügyet, amelyet szolgálni kívánunk, és jelentős támogatást kapunk a kórház alapítványától is.
– Évtizedek óta gyermekeket gyógyít. Változott-e a magyar gyerekek egészségi állapota?
– Kétségtelen, hogy gyermekeink egészségügyi, biológiai állapota egyre romlik. Súlyos gond például az allergológiai problémák sokasodása, de a legaggasztóbbnak a gyermek- és fiatalkorú népesség mentálhigiénés helyzetét tartom. Soha ennyi lelkileg sérült vagy veszélyhelyzetben lévő gyermek nem volt, mint ma. A személyiségfejlődési zavarok vagy a gyermekkori neurózis gyakran vezet testi tüneteket mutató betegségekhez. Magyarországon ma minden harmadik-negyedik gyermek házasságon kívüli kapcsolatból születik, tehát nem kapja meg a szülők, a család biztonságát. Számukra az édesanya gyakran ide-oda csapódó, boldogságát szinte kiúttalanul kereső társ, s az édesapa gyakran ismeretlen, távol lévő valaki. De a jogszerűen működő családok is sokszor sérültek, s ez azt jelenti, hogy a védő, óvó, a felnövekedést segítő környezet helyett konfliktusokkal teli közösségben élnek gyermekeink. Fogy az egymás iránti figyelem, az irgalom, a szeretet. Talán ez is egyik oka annak, hogy a segítő szakmák ma egész Európában nem találnak utánpótlást.

Dizseri Tamás gyermekgyógyász 1949. november 5-én született Szolnokon. Diplomáját a szegedi egyetemen szerezte 1974-ben. 1980-ig a pécsi gyermekklinikán dolgozott, 1980–89 között Érden volt gyermekorvos. Itt megszervezte az egészségügyi alapellátást, a fogyatékos gyermekek napközi otthonát, Pest megye első családsegítő központját. 1989 és 1991 között Pest megye anya- és gyermekvédelmi, szociális ügyi főorvosa. 1992-től a református egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója.