Kibertérkutatás

Két olyan könyv is fellelhető volt a közelmúltban rendezett nemzetközi könyvfesztiválon, amely az emberek közötti kapcsolattartás mesterséges helyszínével, a kibertérrel foglalkozik. Az egyik — az amerikai — az internet, a másik — a magyar — a mobiltelefon felől nézi ugyanazt: a kommunikációs forradalom hatását ránk, emberekre.

Vargha Márton
2002. 05. 05. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Együtt lapozgatva az MTA Filozófiai Intézete és a Westel közös kutatási programjának immáron második tanulmánykötetét és a Cluetraint, kitűnik az európai és az amerikai fejlődés közötti különbség. Amerikában a számítógép, Európában a mobiltelefon látszik annak az eszköznek, amellyel az ember visszaveheti, amit az ipari forradalom, az ipari termelés, a televízió elvett tőle: a közvetlen, interaktív kapcsolatot. Az ellentét látszólagos, hiszen az otthoni számítógép és a mobiltelefon közötti különbség már ma is jóval kisebb, mint 1999-ben, a „Cluetrain. A hagyományos üzletmenet végnapjai” első kiadása idején volt, és a távközlés és az internet teljes összenövése csak idő kérdése. Az azonban már elgondolkodtató, hogy a magyar tanulmánykötetben Benczik Vilmos Másodlagos szóbeliség és mobil telefónia című írásának a kommunikációs technológiákat és eszközöket összefoglaló, húsz tételt felsoroló táblázatából kimaradt a világhálós fórum (lásd például a Törzsasztalt az Indexen) és az internetes közvetlen üzenetváltás (legelterjedtebb változatát, az ingyenes „Icukát” — ICQ — már majd kétszázmillióan használják). Az elmélet teljessége azonban legyen a tudósok gondja, akiknek célja a szerkesztő Nyíri Kristóf szerint „az információs társadalom újabb, valóban korszerű elméletének kidolgozása”. Ha eljutnak a kutatócsoport eredményeinek összegzéséig, minden bizonynyal kiegészítik majd a táblázatot. Nekünk, a mobiltelefon és az internet egyszerű használóinak ahhoz, hogy képben legyünk, a kellemesebb feladat jut: beszélgetni, csevegni, SMS-t küldözgetni, és néha olvasni. Például ezt a két kötetet.

A hagyományos üzletmenet végnapjai?
Mandarinzselé-színű csíkkal hívja fel magára a könyvesboltban böngésző olvasó figyelmét az Információs társadalom A-tól Z-ig című könyvsorozat első kötete, a Cluetrain. 1999-ben jelent meg Amerikában, és most a Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybiztossága jóvoltából a Typotex Elektronikus Kiadó a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé tette. Érdemes elolvasni, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a hagyományos üzletmenet végnapjait hirdető bombasztikus alcímről. Ugyanis a szerzők szerint a közvetlen eszmecsere, a beszélgetés lehetősége bárhol, bármikor, bárkivel fenekestül fordítja fel a (gazdasági) világot, függetlenül attól, hogy éppen mi a tőzsde véleménye az internetes (szakzsargonban dotcom) cégekről vagy a távközlési vállalatokról. Sőt úgy látják (látták 1999-ben), hogy a kormányok is hiába próbálják ellenőrzésük alá vonni a digitális, internetes kommunikációt, a szellemet már senki sem fogja tudni visszagyömöszölni a palackba.
A Cluetraint egy, a világhálón közzétett kilencvenöt pontos kiáltvány indította el, ez a kötetben is benne van. A polgárpukkasztónak szánt kiáltvány visszhangja, az internetes közösség támogatása vette rá a szerzőket arra, hogy könyvben is körüljárják alaptémájukat, az internet hatását a gazdasági kapcsolatokra.
David Weinberger azt írja az előszóban, hogy a világhálót társalgások globális összességének tekinti, Doc Searls pedig, hogy „a piacok olyan helyek, ahol az ember otthon van, s ahova nem csupán eladni és vásárolni jár, hanem hogy megmelegedjen az emberi tudás lángjánál s hogy továbbadja azt — azáltal, hogy beszél róla”. Ilyen értelemben elemzik aztán sokoldalúan a virtuális piacteret, és mutatnak rá, hogy aki ezen a piacon el akar adni, az nem bújhat el, nem is érdemes elbújnia a hirdetési szlogenek, a mellébeszélések mögé. Hiszen a virtuális világba bekiáltott kérdésre, hogy valamit érdemes-e, és érdemes-e annyiért megvásárolni, biztosan érkeznek érdemi válaszok. Egy termék nyilvánosságra hozott hibája pedig könynyen ellehetetlenítheti a gyártót, ha nem tud időben és jól reagálni a kritikára.
Habár a könyv itt, Európában nagyon amerikainak, felszínesnek látszik (és sok helyen valóban az is), érdemes túltenni magunkat a számos ismétlésen, a szájbarágósnak tűnő stíluson. Az utolsó fejezetekben ugyanis komolyra fordul a hang, a szerzők éreztetik az olvasóval, hogy szándékosan használták a szóbelihez hasonlóan laza internetes üzenetváltás, a virtuális piactéren folyó társalgás stílusát. Magukat provokatívnak igyekeznek feltüntetni (és néhol azok is), de végkövetkeztetéseik, tanácsaik mégis azonosak a vezetési tanácsadók, szervezetfejlesztők tanulmányaiban, a nagy szoftverházak termékajánló brosúráiban megtalálhatókkal. Ilyen például az az állításuk, hogy egy vállalat piaci sikere egyre inkább azon múlik, milyen a kommunikáció az alkalmazottak között, és milyen a külső világgal, a potenciális vásárlókkal. Ugyanez fogalmazódik meg akkor, amikor egy szervezetfejlesztő mátrixszervezésről beszél, arról, hogy nem a hagyományos hierarchiabeli osztály, hanem az egy-egy feladat végrehajtására alakuló, majd megszűnő csoport, a team lesz sikeres. Vagy amikor biztatja a vezetést, hogy ösztönözze az alkalmazottakat arra, beszélgessenek egymással, adjanak egymásnak ötleteket. De hasonló felismerések hajtják a szoftverházakat is, amikor egymástól akár sok száz kilométerre élő alkalmazottak hatékony együttműködését támogató programjukat, világhálós portáljukat kínálgatják.
Csaba Ferenc gördülékeny fordításában csak még szembeötlőbb, mennyire hiányzik a szellem az amerikai terminus technikusok magyarításánál. A „Hiperlink alapú szervezet” című fejezetben David Weinberger arról értekezik, menynyire megváltoztatja az emberek egymáshoz és az információhoz való viszonyát a világháló: „A Web azonban nyilvánvaló módon nem tekinthető individuumok összességének. A neve is mutatja: Háló. S a hiperlinkek éppen a láncszemek közötti kapcsolódási pontok.”
Csakhogy a háló rendezett: minden láncszeme a mellette levőkkel, és csak azokkal van kapcsolatban. A kibertér viszont rendezetlen, elemei véletlenszerűen, alkalmilag kapcsolódnak egymáshoz. A hiperlinkben, mint Weinberger írja, nem figyelhető meg semmiféle szimmetria, és tervszerűségről sem árulkodik. Ideillőbb, jellemzőbb lenne tehát a web másik jelentése, a szövedék: „A Web azonban nyilvánvaló módon nem egymástól független individuumok halmaza. A neve is mutatja: Szövedék. S a hiperlinkek benne a kapcsolódási pontok.”
Ezt tehát már elpuskáztuk, a web magyarul háló, a WWW világháló marad. De talán a tanulságot levonhatnánk.
(Rick Levine—Christopher Locke —Doc Searls—David Weinberger: Cluetrain. A hagyományos üzletmenet végnapjai. Fordította Csaba Ferenc. Budapest, 2001, Typotex Kft. Elektronikus Kiadó (www.typotex .hu), 219 oldal.)
A világháló Christopher Locke és David Weinberger szerint átlátszóvá változtatta a magán- és a publikus szféra közötti határvonalat:
„A szívünk tehát — félelemmel elegy kíváncsisággal — afelől érdeklődik, milyen lesz az új nyilvánosság, s milyen lesz viszonya a magánszférához. Milyen viszonyban áll egymással nappali és éjszakai, munkahelyi és otthoni énünk? […] Mi lesz a magánéletünkkel, ha már nem fog a szégyenhez kapcsolódni? Milyen magas árat fizetünk majd a vágyainkért, szeszélyeinkért, mindazért, amit a TITOK! felirat mögé rejthetünk?” (6. fejezet: Nincsenek könnyű válaszok)

Kommunikáció a XXI. században
Beszámolók és elméleti fejtegetések váltogatják egymást a Westel Mobil Rt. és az MTA Filozófiai Kutatóintézete A huszonegyedik század kommunikációja című kutatásának állását bemutató második tanulmánykötetben. Egy kis szociológia, egy kis szellemtörténet, egy kis pszichológia, egy kis gazdaságtan, egy kis pszichiátria. Mire az egyikben elmélyednénk, már jön a következő, ugyanazt más oldalról bemutató, időnként másképp is vélekedő tanulmány. Gedeon Péter például a Piac és pénz a mobil információs társadalomban cím alatt röviden összefoglalja, amiről a Cluetrain szerzői is meggyőzni igyekeznek olvasójukat, nevezetesen arról, hogy az elszemélytelenedett tömegtermelés ideje lejárt. A tömegtermelésé és a vásárlót lenéző kereskedelemé, a világé, amely ugyanazt a cipőt kínálja keskeny és széles lábra egyaránt. Mint írja: „A kínálati oldalon a túlélés kényszere megköveteli a keresleti oldalon álló szereplőkkel való személyes kapcsolattartást, a kínált tömegtermék és/vagy szolgáltatás személyre szabását, a személyes személytelenség elvéhez igazodást.” De jóval tovább is megy ennél, amikor felvázolja az elektronikus fizetési eszközök által gerjesztett folyamatot, a pénz átalakulását, az állami pénzkibocsátási monopólium — a nemzeti valuta — megszűnését. Az euró bevezetésével éppen ennek egy fontos állomását éli át idén Európa. A tanulmányban is említett elektronikus pénztárca pedig, amivel kis összegű vásárlásokat lehet bonyolítani, akár ma is bevezethető volna Magyarországon, hiszen technikailag nem más, mint egy telefonkártya, amivel nemcsak a telefonfülkében lehet fizetni, hanem máshol is. Csakhogy, mint arról a tanulmányban is szó van, a kibertérben zajló vásárlás során az eladó a vevő személyéhez kötődő információkhoz jut hozzá. Az áru kiválasztásánál megkívánjuk a személyességet, azt, hogy az eladó igényeinket pontosan megismerje és kielégítse, de szeretnénk, ha fizetés után azonnal el is felejtene minket. Ez a kérdése az elektronikus fizetésnél is felmerül, a vevőnek bíznia kell abban, hogy az eladó nem használja fel tetszés szerint a róla szerzett információt.
Egy magyarországi egyesület azért harcol, hogy a mobiltelefont tiltsák ki az iskolából. Törekvésük alapja az a vélekedés, hogy a mobiltelefonból, ami nem más, mint egy kis energiájú rádióadó, káros sugárzás éri a telefonáló agyát. Erre egyelőre nincs adat, tehát lehet benne hinni vagy nem hinni. De ha valaki azért támogatná az egyesületet, mert gyermekét az esetleges túlzott használat okozta pszichés ártalmaktól félti, annak figyelmébe ajánlom Buda Béla alapos, a témát sok oldalról körüljáró tanulmányát. Kóros esetek mindig vannak (és akkor is megfontolandó, mi a jobb, ha SMS-eket küldözget és olvasgat valaki éjszakákon át vagy ha kábítószerezik), de ennél jóval fontosabb, hogy a mobiltelefon segíthet a serdülőkor és a fiatal felnőttkor egyik legfontosabb feladatában, a személyközi kommunikációs készségek fejlesztésében, az egyenrangú és intim kapcsolatok (különösen a partnerkapcsolatok) létrehozása, fenntartása, dinamikus fejlesztése módozatainak elsajátításában. „Nyilvánvaló, hogy a PC is segít a gátlások telekommunikációs leküzdésében — írja Buda Béla —, a mobiltelefon pedig megközelíti a valós, személyes kommunikációt, de azért érzelmileg egyszerűbb, biztonságosabb.”
Buzgón ösztönzik a mobiltelefon-társaságok előfizetőiket arra, hogy mobiltelefonjukat kultikus tárgyként, mintegy a maguk kiterjesztéseként kezeljék. Ennek a törekvésnek egyik eszköze a csengőhangok és a kijelzőn bekapcsoláskor megjelenő képek, emblémák — „oplogók” — internetes terjesztése, készítésük elősegítése. Van is rájuk igény. Mint az kiderül Nyírő András Miért jó az oplogó? című tanulmányából, készítésükre is sokan vállalkoznak. Egy év alatt huszonötezer 74¥12 pontból álló képecske készült a www.777sms.hu honlapon elérhető képszerkesztő programmal. A könyv példái érdekesek ugyan, de azért túlzásnak tűnik ezeket vizuális népművészeti alkotásként aposztrofálni. Szellemes viszont a kötetben bemutatott folyamat, ahogy Mona Lisa bal szeméből oplogó lesz. Egyet lehet érteni Nyírő Andrással: „ez a semmi művészete, bitekből áll, eltüntetése egy mozdulat, kirakása nem vállalás, hanem pillanatnyi szeszély”.
Az oplogó azonban csak egy szelete annak a gazdag vizuális kommunikációs eszköztárnak, amit annak köszönhetünk, hogy számítógéppel könnyen készíthető, sokszorosítható, gyorsan továbbítható a grafika és a fénykép. A Képjelentés és mobil kommunikáció című tanulmányában Nyíri Kristóf annak a kérdésnek a vizsgálatához látszik anyagot gyűjteni, hogy miképpen változtatja meg az emberi gondolkodást az, hogy egyre nő a grafika szerepe az internetes, világhálós kommunikációban, és ugyanez várható a mobiltelefonnál is. Japánban már évek óta hódít az i-mode, a képregények, animációk nézegetése a mobiltelefon színes kijelzőjén, és a GPRS-re támaszkodva előbb-utóbb a GSM-hálózatokban is megjelennek a képek. Már létezik olyan mobiltelefon, amellyel apró — igaz, előre elkészített — ikont küldhet az ember SMS-ként. Mondjuk, egy mosolyt, egy könnycseppet, egy csókra csücsörített ajkat. Fontos tehát annak végiggondolása, mit jelent az emberre és az emberek közötti viszonyokra nézve, ha a digitális közlésben a szöveg funkcióját részben képek veszik át. Nyíri Kristóf előbb a testbeszéd, a gesztusnyelv jelentőségére mutat rá, majd William Ivins nyomán arra hívja fel a figyelmet, hogy a képsokszorosítás technikájának hiánya a XV. század elejéig a tudomány fejlődésének egyik fő akadálya volt. „A huszadik századi filozófia fő felfedezésének alighanem az tekinthető, hogy végső soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Mármost képek könnyebben közvetítenek gyakorlati tudást, mint a szöveg” — írja. Majd a gondolatmenet az ikonok, piktogramok bemutatásán át az animáció jelentőségéről szóló Gombrich-idézetig vezet, mely szerint: „Az animált ikonikus nyelv […] kiváltképpen alkalmas arra, hogy kis képernyőn sok információt közöljön. Ilyen nyelvek kidolgozását a jelen és a közeljövő megkerülhetetlen feladatának kell tekintenünk.”
Addig is, amíg ezt a nyelvet elérhetővé nem teszik számunkra a mobilgyártók és szolgáltatók, beszélgetésre, SMS-küldözgetésre azért használni fogják a telefonjukat azok a polgármesterek, önkormányzati képviselők és köztisztviselők, akiket az eDemokrácia Műhely vizsgálatában megkérdeztek. Sükösd Miklós és L. László János Az m?kormányzat (h)őskorszaka című tanulmányából mindenekelőtt az derül ki, hogy a budapesti kerületi, a kisvárosi és a községi mobilhasználatban is megnyilvánulnak a településtípusok igazgatásában, életében amúgy is meglévő különbségek. A vizsgálat jelentős részben azt firtatta, kinek, hogyan és milyen mértékben fizeti az önkormányzat a mobiltelefon-használatot, ami — azt hiszem — inkább jellemzi a közeget, amelyben a felmérés készült, mint magukat az önkormányzatokat. Jóval lényegesebbnek látszanak a tanulmány döntéshozatali mechanizmusok átalakulását, az ügyek folyamatos intézésének kialakulását jelző részei. A szerzők fontos megfigyelése, hogy a mobiltelefon folyosókat nyit a két, korábban élesebb határral elkülönült szféra között: bárhol, bármikor, bárkivel megtárgyalják az ügyeket a képviselők, polgármesterek. Vagyis a mobiltelefon ugyanúgy eltünteti a határt a magánélet és a közélet, a magánélet és a munka között, mint az internet.
(A 21. századi kommunikáció új útjai. Tanulmányok. Szerkesztette Nyíri Kristóf. Budapest, 2001, MTA Filozófiai Kutatóintézete. 294 oldal.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.